Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 5

-> Online tagok: 2
bedobraizarrant, FelullyImappy

-> Regisztráltak: 353
-> Legújabb tag: Mestkichetext

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Bûnözõk! Mit tettetek a magyarokkal?! Nem marad bûntettlenül tetteitek!

Hírek
Présházblues

Gazdasági menekültek Pilisen

Akár háromezren is lehetnek azok a budapestiek, akik a munkanélküliség, a devizahitelek vagy éppen az általános kilátástalanság miatt a Pest megyei Pilis présházaiba és gazdasági épületeibe költöztek. A komfort nélküli épületekben, víz és olykor villany nélkül, õsszel sárban, nyáron porban próbálnak alámerülni, hogy kibekkeljék a kibekkelhetetlent.
Beszív, kifúj, lazít, fülel.

Pilis településének a szélén relaxálunk, és azt élvezzük, amibõl városi embernek talán a legkevesebb jut: a csendet. Nem süket ez a csend, nem üres, van inkább valami teltség benne. Bogár zümmög, madár fütyül, kapuzsanér nyikordul valahol, néha egy távoli repülõgép zaja is eljut idáig, de mindez csak érleli, mélyíti tovább.

– Hallják? – kérdezi mellettünk Paunász Istvánné egykori ápolónõ és számviteli vezetõ. – Budapesten nem találni ilyet.

Sokba van pedig ez a csend az asszonynak. Pár éve még Rákospalotán, a Régi Fóti úton volt lakása, amelyre hatmillió forintos svájcifrank-alapú kölcsönt vett fel. Nem sokkal késõbb már tizenegymillióval tartozott a banknak, végül kénytelen volt eladni az ingatlanát, hogy törleszthessen. Abból a pénzbõl, ami megmaradt, itt, Pilis külterületén vásárolt egy átalakított présházat. Nem a romantika miatt, hanem mert erre futotta.

pz

– Romantika? – mosolyog most a szón. – Néha arra gondolok, hogy ez a semmi közepe: nincs rendes út, nincs vezetékes víz, nincs csatorna, a vasútállomás négy és fél kilométerre van.

– És hogy jut el oda?

– Mármint ha nincs sár? Akkor autóval. Esetleg biciklivel. Vagy sehogy.

Alacsony, szemüveges asszony, barnásvörös haját valószínûleg festi. Mikor beszél, lemondón biggyeszti a száját.

– Gyönyörû lakásom volt, négyszobás, amerikai konyhás. És most tyúkot tartok, hogy megéljek.

Azzal elhallgat. Talán Budapestre gondol ebben a pillanatban, a városra, ahol nincs budi és nincs földút, ahol a bolthoz csak át kell menni a zebrán, Budapestre, amely negyven kilométer csupán ide, de ahová soha nem jut már vissza.

Pilis olyan a térképen, mint egy félbevágott lekváros bukta. Középen az a kevéske dzsem ott a belterület, amelyet körbevesz egy vastag réteg tészta, amelyen át kell rágnia magát az embernek, hogy valami édeshez jusson. Az ország legnagyobb külterülete ugyanis az itteni, amely a település nyolcvanöt százalékát teszi ki. Hajdan bort csinált erre mindenki, karcos, savanyú, homoki bort. A hetvenes években aztán egyre kevésbé ment az üzlet, lassan elnéptelenedtek a szõlõk, üresen álltak a présházak.

A rendszerváltás után viszont új lakók költöztek beléjük. Manapság divatos szóval talán gazdasági menekültnek neveznénk ezeket az embereket. Õk voltak a rendszerváltás vesztesei, akik hirtelen munka és jövedelem nélkül maradtak, akik nem bírták fizetni a rezsit, a nagyváros költségeit, ezért úgy döntöttek, eladják, amijük van, kiköltöznek valami olcsó helyre, és meghúzzák magukat.

– Amolyan pufferzóna vagyunk Budapest és a környezõ vidéki városok között. Vannak, akik a fõvárosból kikoptak a magas költségek miatt, mások viszont éppen oda igyekeznek, de nem akarják az ottani bérleti díjakat fizetni. Ez a kétirányú vándorlás pedig nagyrészt itt csapódik le nálunk – Pilis polgármestere, Simó Gáborné mondja majd ezt késõbb a hivatalában, ahol felkeressük. Egyelõre azonban még csak a külterületen zötykölõdünk, nyeljük a port, és nézelõdünk. Sok látnivaló amúgy nincs erre. Apró présházak és egykori gazdasági épületek szegélyezik az utakat, néha egy-egy sor szõlõtõke utal a hajdan virágzó borkészítésre. Kutyák ugatnak, sok udvart gaz ver fel, rozsdásodó, rendszám nélküli autók bújnak szégyenlõsen a falak mellé. Nevük sincs már errefelé az utcáknak, mintha az aszfalttal együtt a fantázia is elfogyott volna. Helyrajzi számok jelölik csupán az épületeket, és minden harmadikon ott áll a felirat: Eladó. Jól mondta Paunászné, a semmi közepén vagyunk. A homok szürkén olvad össze az éggel, sivár vidék ez, elhagyatott, kilátástalan. Tényleg nem tudjuk, mi vehet rá valakit arra, hogy ideköltözzön.

Ez persze nem igaz, mert pontosan tudjuk: a szükség.

Ajtai József szomorú, mûlábas, hatvankét éves férfi, akinek egyetlen szenvedélye van, a festés. A szomorú ember története is szomorú.

– Kolozsváriak vagyunk, ’91-ben jöttünk át, mert azt hittük, hogy Magyarországon jobb lesz – meséli. – Volt egy családi vállalkozásunk, takarítással, kertészkedéssel foglalkoztunk, próbáltunk valahogy a felszínen maradni. 1999-ben aztán a Lágymányosi hídnál elütött egy autó.

– Ki volt a hibás?

– Õ. De ez most már mindegy. Dolgoztam tovább, nem foglalkoztam a sérülésemmel, nem mentem kezelésre. Hét évvel késõbb a jobb lábamat térd alatt amputálni kellett, és ettõl kezdve csúszni kezdtünk lefelé.

Feltûri a nadrágot a lábszárán, mutatja a mûvégtagot, amelyet nemsokára cserélni kell, mert a lába tovább sorvad. Az elsõ szobában ülünk, mögöttünk egy másik szoba nyílik, abból pedig még egy, felfûzve egyik a másik után, mint a régi parasztházakban. A falon, a szekrénynek támasztva, az asztal alatt és egyáltalán mindenütt festmények, grafikák vannak: lovak, életképek, emberek II. Rákóczi Ferenctõl Oszama bin Ladenig. Látszik, Ajtai lefest mindent, amire csak ráesik a szeme.

– Szeretnek itt élni? – kérdezzük, hiszen a zsúfoltság ellenére akár lakályosnak is mondanánk a helyet.

– Persze. Olcsón kaptuk meg ezt a présházat, hatszázötvenezer forint volt, kipofoztuk, megnagyobbítottuk, átalakítottuk – mondja. – Látják, ide például boltíveket csináltam, amikor összenyitottuk a szobákat. De most el kell mennünk innen.

– Hogyhogy?

– Nincs pénzünk. A feleségem közmunkás, én nem tudok dolgozni. Találtam egy másik présházat, kicsit lejjebb a dûlõn. Az kisebb, olcsóbb, ha ezt eladom, a különbözetbõl csak elleszünk egy darabig.

– Hát ennyire nincs pénzük?

Ajtai szeme párás lesz.

– Megmondom én, nem szégyellem: volt olyan karácsonyunk, hogy zsíros kenyérbõl állt az ünnepi vacsora.

Ránézünk. Itt ül ez a férfi elõttünk könnyekkel a szemében, és egyszerûen nem tudunk mit mondani neki. Nem vigasztaljuk, még csak nem is dühöngünk együttérzõn, nem mondjuk, hogy a mocskos életbe, hogy ez nem lehet, hogy rohadjon meg az a világ, ahol így kell élni, csak nézzük ezt a sovány, csontos arcú férfit, és az asztalon babrálunk zavartan.

– Hát, viszontlátásra! – mondjuk végül, hosszú szünet után.

– Viszontlátásra! – mondja õ is.

Mielõtt a polgármesterhez indulnánk, teszünk még egy kört a külterületen. Nem is olyan egyszerû feladat ez, az idegen ugyanis könnyen összezavarodik, ha errefelé bolyong. Halesziszõlõ, Bárószõlõ, Papberek, Krekácsdûlõ, Homokiszõlõ – így nevezik a különbözõ településrészeket, de nem árt vigyázni, hisz Krekácsból például van Kis- és Nagykrekács, Homokiszõlõbõl pedig mindjárt hármat tartanak nyilván, amelyeket nagy ravaszul úgy hívnak, hogy Homoki egy, Homoki kettõ és Homoki három.

Hogy el ne tévedjünk az úton, Barta Józsefné kísér el bennünket, a külterületen élõk munkacsoportjának elnöke, mert ilyen is van már egy éve Pilisen.

– Vigyázzanak, mert innentõl gödrös – mondja az asszony, amint elhagyjuk az aszfaltutat, de feleslegesen figyelmeztet: csak úgy dobál minket ide-oda az autó.

Hamarosan meg kell állnunk, hogy beszélgetni tudjunk.

– Most legalább maguk is látják, mi a helyzet – mondja. – Össze sem tudom számolni, hányszor kérvényeztük az önkormányzatnál, hogy csináljanak valamit az úttal. Egyszer még egy itteni nyugdíjas útépítõ munkás javaslatait is becsatoltuk. Elmagyarázta, mi kellene ide: az utat minimum huszonöt centiméter vastagon barnás földdel vagy kõzúzalékkal le kellene hengerelni, a vizet pedig árkokba kellene vezetni, hogy ne a kapukban álljon meg.

pz

– És történt valami?

– Egy fenét. Pedig hat éve minden képviselõ-testületi ülésen ott vagyunk, szerintem már herótjuk van tõlünk.

Alacsony, figyelmes szemû asszony Bartáné, Üllõrõl költözött ide, az ottani lakását pedig a gyerekének adta. Hajdan ápolónõ volt, most természetgyógyászként egészíti ki a nyugdíját, gombászik, és azt teszi, amit szinte mindenki erre: állatokat tart.

– Állítólag hétmillió van elkülönítve a külterületi utak rendbetételére, de abból nem sokat költhettek eddig – folytatja. – Ígérték például, hogy kitesznek utcatáblákat, eligazító jelöléseket, hát láttak belõlük akár csak egyet is?

– Nem.

– Hát ez az! Pedig ha baj van, azok nélkül nem talál ide se a tûzoltó, se a mentõ. Megesett, hogy két oldalról jöttek egyszerre, mert fogalmuk sem volt, hol keressék a beteget. Cím nélkül ráadásul nem lehet utolérni senkit. A nélkül csak van az ember, de nem létezik.

A földút közepén beszélgetünk, nyugodtan tehetjük, hiszen nincs forgalom erre. A présházakat nézzük egy darabig, az egyik kerítésére pillepalackból kivágott henger van erõsítve, olyan, amilyenbe az újságot, levelet szokták tenni. Postás, itt? Az kizárt. Sokkal valószínûbb, hogy egy örök optimistával van dolgunk, olyannal, aki még tizenkilencre is lapot kér.

– Nem jár vissza Üllõre? – kérdezzük késõbb Bartánét.

– Mennék én, de õszintén szólva nem nagyon merek – mondja. – A múltkor csak vásárolni voltam el, nem tartott két óránál tovább, de rögtön ellopták a kerítésem felét.

És nem mondja ki, de tudjuk, elátkozott helyen vagyunk.

Azám: a bûnözés! Létezik egy tavalyi kimutatás, amely a bûncselekmények számában az elõzõ évekhez viszonyítva mintegy negyvenszázalékos csökkenést regisztrál, ám ennek némileg ellentmond a tapasztalat. Lopásokról hallunk különféle történeteket, rablásokról, késelésekrõl, épületekrõl, amelyeket pár nap alatt szétszedtek és elhordtak. A Rózsácskadûlõ egyik házában a szintén Budapestrõl kiköltözött háromgyerekes Sárosi Anikó olyan természetességgel mondja, hogy „van egy nagy botom az ajtó mellett, és ha valaki be akarna jönni, hát fejbe vágom”, hogy szinte meglepõdünk.

A Rózsácskadûlõ egyébként is az egyik legelmaradottabb hely a külterületen. Ez már Pilis külsõ, sõt Pilis külsõ alsó, amelyen talán a madár se repül át szívesen. Itt még villany sincs, mármint nem fut az út fölött vezeték, amelyrõl aztán ügyes kezek legalább lopni tudnák az áramot. Marad tehát a generátor, az elemlámpa, a gyertya vagy a vaksötét. Este tényleg csak az jár erre, aki rosszban sántikál. A tolvajokról legtöbbet talán Bodzsár Pál, az egykori vasúti villanyszerelõ tud mesélni.

– Látják azt a sárga házat? – kezdi rögtön. – Az a Sedró Jánosé. Hozzá például huszonháromszor törtek be, legutóbb száztíz liter borát ki is engedték, mert azt már nem tudták elvinni.

– Nem járnak erre rendõrök?

Bodzsár szemöldöke felszalad a csodálkozástól.

– Viccelnek? A múltkor azt tanácsolta nekem az egyik, hogy ha tolvajt látok, üssem agyon. Mondom neki, hülyéskedsz, hogy aztán te tedd rám a bilincset?

– Magától még nem loptak?

– Dehogynem. Tavalyelõtt ötven kiló krumplit meg tíz kiló hagymát. Azóta négypontos zár van az ajtómon.

– Nem túlzás az?

– Dehogy, mert mindig van mit védeni. Most például van lent a pincében ötven liter meggyborom. Szinte már likõr az, két deci után úgy beállnak tõle, mint az atom.

Azzal matat egy kicsit, majd egy üveget vesz elõ.

– Pálinka – mondja. – Megkínálnám magukat, ha szeretik.

Beleszagolunk.

– Á! – mondjuk egy hosszú másodperc után, és olyan szomorúan nézünk, mint Tomi, a megfagyott gyermek Balogh Béla filmjében. – Szolgálatban soha.

És most már tényleg az önkormányzaton vagyunk. Simó Gáborné, a polgármester fekete hajú, határozott, pattogós beszédû asszony, aki mintha állandóan sietne valahová. Miközben a külterületrõl magyaráz, a falhoz lép, és egy térképen mutogat.

– A szóban forgó területeken általában tíz-tizenöt méter széles nadrágszíjparcellák húzódnak, amelyeken harminc négyzetméternél nem nagyobb, komfort nélküli épületek állnak. Ezeket lakják most be az ideköltözõk. Eleinte persze örültek, jól hangzott, hogy potom pénzért vettek egy vidéki birtokot, de a valóság nem ennyire szép, és erre õk is hamar rájöttek.

– Miért?

– Mert ez külterület. Az utak rosszak, a dûlõk mezõgazdasági mûvelés alatti, zártkertes besorolásban vannak, ahová nem lehet építési engedélyt kiadni. Ide elméletileg bejelentkezni sem lehet, bár volt idõ, amikor megengedtük. Akkor meg annyian jöttek, hogy az ijesztõ volt. Akadt olyan ingatlan, ahol huszonketten éltek életvitelszerûen – legalábbis papíron.

– Mit lehet ilyenkor csinálni?

– Én is ezt kérdezem sokszor. Az elõdöm például azt javasolta, hogy hat négyzetméterben legyen megállapítva az egy fõre jutó, létezéshez szükséges alapterület, de ezt a közigazgatási hivatal nem engedélyezte. Megtehettük volna persze azt, amit Monor. Ott például a Strázsahegyre már nem lehet csak úgy beköltözni, mert a monoriak kijelentették, hogy õk nem kérnek ezekbõl az emberekbõl, a borturizmust szeretnék inkább fejleszteni.

Simóné eljön a térképtõl, és az asztalhoz ül. Harminc éve él Pilisen, körzeti ápolónõként, majd ápolási igazgatóként dolgozott. Ez az elsõ ciklusa, eleinte szokatlan is volt a város vezetõjeként találkozni vele: megesett, hogy valaki a fogadóóráján tolta le a nadrágját azzal, hogy Csilluka, nézze már meg, itt fáj.

– Nem állítom persze, hogy a külterület homogén lenne, hisz vannak jobb és rosszabb részei – folytatja. – A Papberek például teljesen kulturált, de a Krekácsdûlõn vagy a Homokiszõlõn már történnek érdekes dolgok. Ha ide küldjük a gradert, hogy egyengesse el az utat, néha fejszével várják az emberek a munkásokat. Közvetlenül a felszín alatt futnak ugyanis a vezetékek, amelyekkel az áramot lopják.

– Hányan élhetnek a külterületen?

– Talán két-három ezren, de lehet, hogy még ennél is többen. Ahhoz képest, hogy Pilist hivatalosan tizenkétezren lakják, gondolhatják, mekkora probléma ez nekünk. Hiába nincsenek ugyanis ezek az emberek bejelentkezve ide, nálunk élnek, nem hagyhatjuk õket magukra.

Széttárja a kezét a polgármester.

– Tudják, mi az a pufferzóna? – kérdezi aztán.

Bólintunk.

– Hát azok vagyunk mi – mondja. – Egy óriási pufferzóna.

A pilisi képviselõ-testület szociális bizottságának elnöke Gajdosné Nagy Tímea, egy harsányan nevetõ, testes asszony, aki hisz a reikiben, az agykontrollban, és akkora a szíve, hogy abba kétszer is beleférne az egész pilisi külterület.

– Én annyira sajnálom ezeket az embereket – mondja. – Bár leginkább a gyerekekért fáj a szívem. Sokan problémás, szétesett családban élnek, és ez legtöbbször viselkedészavaros magatartáshoz vezet. Csak Pilisen több a veszélyeztetett, bántalmazott gyerek, mint a járás kilenc településén együttvéve.

– Most csak a külterületrõl beszél?

– A statisztikák ezt nem veszik így külön, de tulajdonképpen ott a legrosszabb a helyzet. A településeken fõ szabály szerint négyezer fõre jutna egy családgondozó, ami Pilisen két és fél státust jelentene, de az önkormányzat épp a külterületiek miatt megduplázta ezt a számot.

Gajdosné elkomolyodik.

– Szerencsétlen itt mindenki, akár felnõtt, akár gyerek – mondja. – Aki egy présházban kénytelen élni az életét, az biztos nem örömében teszi ezt.

pz

Késõbb kijön velünk a Homoki egybe, hogy az egyik legfrissebb kiköltözõvel találkozzunk. Orgován Éva november óta lakik a külterületen, Újpestrõl jött ide, ahol huszonöt évig élt. Tavaly hat hónapig feküdt a pszichiátrián, közben elfelejtette meghosszabbítani a bérleti szerzõdését, és kirakták az utcára. Úgy meséli mindezt, hogy közben nem néz ránk, illetve ránk néz, de valahogy mégis kicsit mögénk. Akkor döbbenünk rá, hogy ez az asszony vak.

– Szemidegsorvadásom van – mondja. – Csak fényt és árnyékot látok.

Az egyetlen szobában ülünk, és amikor ezt halljuk, meglepõdünk. Mindenütt rend van, szinte már feltûnõ a tisztaság. Mintha megérezné, mire gondolunk, beszélni kezd.

– Állandóan locsolom szét a fertõtlenítõt, mert csótányok mászkálnak mindenütt. Rémes, ami itt van, én már nem is tudom, mit csináljak. Napokig csak fekszem az ágyon, a falnak fordulok, és élni sincs kedvem.

Ötvenhárom éves, de hirtelen olyan vékony lesz a hangja, mint egy gyereknek.

– Vissza akarok menni Újpestre – mondja azon a vékony hangon.

Olyan halkan tesszük be a kaput, amennyire csak lehet, de tudjuk, hogy hiába, egy vak úgyis hallja ezt. Aztán csak megyünk, ki tudja már, hányadszor át a külterületen. Megyünk az eladó présházak sorfala között, a gazzal felvert udvarok mellett, nézzük a tájat, a savószínû eget, a homokot, a kavargó port, és próbáljuk gyorsan magunk mögött hagyni ezt a helyet, ahol mindenbõl csak úgy árad a reménytelenség. Mint valami mantrát, úgy ismételgetjük közben a mondatot: csak ez ne legyen!

Csak ez ne legyen! Csak ez ne legyen!

Csak ez ne legyen soha!
(mno)

Bal-Rad komm: “…próbáljuk gyorsan magunk mögött hagyni ezt a helyet, ahol mindenbõl csak úgy árad a reménytelenség…de tudjuk, hogy hiába…”

-Budapesttõl elfelé-mindegy milyen irányba-minden ilyen! Vidék-Magyarország! A pufferzóna. Akad néha egy-egy Felcsút.

“…Vissza akarok menni Újpestre…”

-Az lehet hogy vissza akar menni! De ahhoz el kéne indulni! A pufferzónából. Tömegesen! Minimum bunkósbotokkal. Arra lehet TÁMASZKODNI. Pilisrõl végig a négyesen. Végig a Ferihegyi gyorsforgalmin. Végig az Üllõin. Át a Kikörúton. Aztán az Alkotmánynál balra. Az Alkotmány végén pedig rászólni a botra: “Hej te bunkócska te drága…!

Van persze egy hosszabb út is! A szavazófülkénél kezdõdik!




Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 2.15 másodperc
3,103,486 egyedi látogató