Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 2

-> Online tagok: 0

-> Regisztráltak: 318
-> Legújabb tag: MichaelNeurn

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

A polip hálójában a világ országai?

Hírek
GLOBÁL
Magyarország pénzügyeit Londonból irányítják
Joris Luyendijk a bankárok erkölcsnélküliségérõl, a Magyarországról meghozott londoni döntésekrõl és Bernie Sandersrõl

Wekerle Szabolcs, 2016. május 22., 10:50, frissítve: 15:13
Joris Luyendijk évekig faggatta a londoni pénzügyi világ dolgozóit. Globalistaként ment oda, kiábrándultan tért vissza
Joris Luyendijk évekig faggatta a londoni pénzügyi világ dolgozóit. Globalistaként ment oda, kiábrándultan tért vissza Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
A holland újságíró, Joris Luyendijk 2011-tõl két éven keresztül blogot írt a The Guardian címû lapnak Európa pénzügyi központja, a londoni City mûködésérõl. Amikor odaköltözött, még hitt a globalizációban, mire végzett, már egyáltalán nem: az emberek, akik a világot irányítják, nem ijesztõek, de maga a rendszer rémisztõ, és bõven benne van egy újabb gazdasági világválság kockázata – véli Luyendijk, akivel budapesti látogatásán beszélgettünk.
– Éveken át készített interjúkat a londoni Cityben dolgozó emberekkel, nyakig merült ebbe az Európa pénzügyi központjának számító világba. Hogyan kell elképzelnünk ezt a közeget? Olyan, mint a Wall Street farkasa címû filmben?
– Egyáltalán nem. Ezt gondolni nagyjából olyan közhely, mint hogy a magyarok mind szalámit esznek. Amikor kiköltöztem Londonba, nekem is voltak prekoncepcióim: úgy gondoltam, a bankárok mind pszichopata, kokainfüggõ szörnyetegek. Aztán ahogy megismertem õket, rájöttem, hogy errõl szó sincs. Teljesen normális emberek – és épp ez bennük a rémisztõ. Ha szörnyetegek lennének, legalább tudnánk, mire számíthatunk velük kapcsolatban. De nem: ezek rendes, esendõ emberek egy szörnyûséges rendszerben.

– És tisztában vannak vele, hogy a rendszer, amelynek részét képezik – ahogy ön fogalmazott –, szörnyûséges?
– Részben tudják, de nem mindannyian. Ha pedig sejtik, akkor is hamar felmentik önmagukat. Egyrészt amit tesznek, az mind törvényes. Másfelõl azt mondják, jogosan, hogy ha õk nem csinálják, jön más, és csinálja. Ráadásul ezek az emberek rettentõ sokat dolgoznak, belekerülnek egy alagútba, ki sem látnak belõle, sokuk nem is igen gondolkozik a tágabb összefüggéseken.

A holland újságíró szerint a multik hatalma ellen csak a politika léphet fel, ehhez viszont lejjebb kéne adnunk a cinizmusból A holland újságíró szerint a multik hatalma ellen csak a politika léphet fel, ehhez viszont lejjebb kéne adnunk a cinizmusbólFotó: Végh László / Magyar Nemzet
– De azt tudják, mekkora a felelõsségük?
– Nem. Valóban kedves, normális emberek, de felelõsséget egyáltalán nem éreznek. Hogy miért? Feltételezem, hogy Magyarországon nem lehet csak úgy, öt perc alatt kirúgni valakit a munkahelyérõl. A Cityben ez minden további nélkül lehetséges. Az ember kimegy ebédelni, visszajön, és már nem találja ott a kollégáját. Vagy kiugrik egy kávéért, és amikor jönne vissza, nem mûködik a belépõkártyája. Zero job security, zero loyalty: nulla munkaügyi biztonság, nulla lojalitás. Ebben a légkörben nem csoda, ha az ott dolgozók úgy vélik: ha a bankom ilyen gyalázatosan bánik velem, miért várnák el, hogy én ne így viselkedjek az ügyfelekkel? Ott ül valaki Londonban egy nagybanknál, és elad egy csomó hitelterméket egy távoli országba, mondjuk Magyarországra. Könnyen lehet, hogy két-három év múlva, amikor a hitelfelvevõk bajba kerülnek, már messze jár – nem felelõsségre vonható, ezért nincs is felelõsségérzete.

– Amikor elvállalta a The Guardian felkérését, hogy blogot ír a londoni Cityrõl, laikusként érkezett a brit fõvárosba, korábban nem foglalkozott a témával. Hogyan nézett ki az elsõ munkanapja?
– Felhívtam telefonon és megkerestem ímélben mindenkit, akirõl csak tudtam, hogy a Cityben dolgozik, vagy ismer valakit, aki ott áll alkalmazásban. Nem lenne kedve beszélgetni velem? – tettem fel a kérdést. Hónapokig csak nemleges választ kaptam, és már azt hittem, fel kell adnom, ez nem fog sikerülni. Aztán nagy nehezen találtam néhány embert, aki szóba állt velem. Persze szigorúan név nélkül, sõt még a leírt interjúkat is átnézték, és kihúztak belõle minden olyan részletet, amelybõl ki lehetett volna következtetni, kik õk. Egyikük például minden rázósabb, a bankvilágra vonatkozó állítását benne hagyta a szövegben, azt viszont, hogy mindig teával kezdi a napot, kivette, mondván, a cégénél csak õ teázik reggel, így mindenki azonnal tudná, hogy szóba állt egy újságíróval, ami a Cityben a fõ bûnök egyike. Miután megvolt néhány interjúm, és feltettem õket az internetre, egyre többen jelentkeztek, hogy ebben szívesen részt vennének. Emberek kerestek, hogy beszélgetnének velem, veszélyeztetve az állásukat is, miközben ettõl semmilyen anyagi hasznot nem remélhettek. Ez is bizonyítja, hogy nem szörnyetegekrõl van szó.

– Lehet, hogy megkönnyebbülést, valamiféle lelkifurdalást csillapító eszközt jelentettek számukra ezek az interjúk?
– Sokaknak megkönnyebbülés volt beszélni errõl, igen. Sokan sorolták fel a korábban említett mentegetõzéseket is: ha én nem csinálom, más megcsinálja, mit tehetnék? Nyilvánvalóan jólesett nekik beszélniük ezekrõl a dolgokról.

– Egy interjúban azt nyilatkozta, azzal ment a Citybe, hogy megtudja, milyen erkölcsök mozgatják ezt a világot. Aztán kiderült, hogy erkölcsrõl nemigen lehet beszélni ebben a kontextusban. Másra számított?
– Jó kérdés. Valójában nem azt vártam, hogy erkölcsös emberekkel találkozom majd, hanem vagy erkölcsös, vagy erkölcstelen emberekkel. Ott aztán arra döbbentem rá, hogy ezek az emberek se nem morálisak, se nem immorálisak – hanem amorálisak. Nem jók, nem rosszak – semlegesek. Részt vesznek valamiben, amirõl alig gondolnak valamit, de tudják, hogy amit tesznek, az törvényes, ezért nincs lelkifurdalásuk. Érdekes, miután elkezdtem közölni az interjúkat, számos ember írt nekem a gyógyszeriparból, olajcégektõl, élelmiszerkonszernektõl: hiszen ez pont így van nálunk is! Pontosan olyan, mint a mi világunk! Logikus: aki gyógyszercégnél dolgozik, annak az az érdeke, hogy minél több gyógyszert adjon el. És a kifogásai ugyanazok: ha nem mi, megteszi majd más. Ne felejtsük el, hogy tõzsdei cégekrõl beszélünk. A valódi úr a részvénytulajdonos. Ha nem mûködik jól a cég, a részvénytulajdonos gyorsan másikat keres magának. Ez, hogy lényegében megfoghatatlan a megbízó, eltávolítja az ezeken a területeken dolgozó embereket a morális megfontolásoktól.

– Londonban van Európa pénzügyi központja, írja Vakrepülés címû, a Cityrõl írt könyvében. Ezt mennyire kell szó szerint értenünk?
– Teljes mértékben. A magyar cégek vezetõi háromhavonta járnak ki Londonba, és igyekeznek meggyõzni az ottani elemzõket, hogy a terveik, a mûködésük megfelelõ, és nyereséget fog eredményezni. Ha nem sikerül elmagyarázniuk a szempontjaikat, ha Londonban úgy döntenek, hogy a magyar gazdaság nem jó irányba tart, és a magyar fizetõeszköz nem értékes, azt minden magyar polgár azonnal érzi. Londoni irodákban számos olyan, magyarul beszélõ banki szakértõ ül, aki naponta végignézi a magyar sajtót, és próbálja kikövetkeztetni, egy-egy gazdasági hír milyen hatással lesz az országra, mi az, amibõl lehet vagy érdemes pénzt csinálni. Vagyis: Magyarország pénzügyi központja nem Budapesten van, hanem Londonban. Ahogy Hollandiáé és a többi európai országé is. Elképesztõ, hogy gazdaságilag milyen mértékben függünk a Citytõl. Egy olyan rendszertõl, amelynek a mûködtetõi, mint már beszéltünk róla, pillanatok alatt lecserélhetõk, ilyenképpen számonkérni is jóformán lehetetlen õket.

Joris Luyendijk: Hiába várjuk, hogy ez a rendszer magától megváltozzék: ha változtatni akarunk, jobb törvényekre van szükségünk Joris Luyendijk: Hiába várjuk, hogy ez a rendszer magától megváltozzék: ha változtatni akarunk, jobb törvényekre van szükségünkFotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Mindez elég félelmetesnek hangzik. Van okunk a félelemre?
– Nagyon is. A félelem a veszélyre adott természetes reakció, márpedig ezek az emberek veszélyt jelentenek. Még akkor is, ha, mint ugyancsak szó volt már róla, õk maguk ezt nem tudatosítják magukban, és ezernyi kifogást eszelnek ki, miért nem káros a tevékenységük. Hiába várjuk, hogy ez a rendszer magától megváltozzék: ha változtatni akarunk, jobb törvényekre van szükségünk.

– Igen ám, csakhogy egy interjúban elmondta, a politikusok milyen ijesztõen közel vannak a pénzvilághoz.
– Ez igaz, de a politikusok leválthatók, és kereshetünk helyettük olyanokat, akik szembe mernek és akarnak szállni ezzel a pénzügyi hatalommal. Érdekes lenne például, ha a választások elõtt tartott tévévitákon az újságírók mindig, következetesen feltennék a kérdést a hatalomba készülõ politikusoknak, hogy – például – garantálják-e: leendõ pénzügyminiszterük sohasem fog nagy pénzügyi cégnél dolgozni? Volt-e, van-e állásuk, megbízásuk nagybanknál, befektetõcégnél? Európa számos, tíz-tizenöt évvel ezelõtt aktív politikusa ma a legnagyobb cégeknél áll alkalmazásban. Ezt az összefonódást meg kell szüntetni.

– Lát erre esélyt?
– Bernie Sanders a maga antikapitalista programjával például elég messzire jutott az amerikai elõválasztáson. Egy olyan közegben, ahol Hillary Clinton korábban beszédenként kétszázezer dollárt kasszírozott a Goldman Sachstól. Persze nem õ az egyetlen a vezetõ politikusok közül. Tony Blair évi két és fél millió fontot kap tanácsadói szolgálataiért a J. P. Morgantõl, Alistair Darling volt brit pénzügyminiszter ma a Morgan and Stanley-nek dolgozik. Hollandiában jellemzõen baloldaliak, volt szociáldemokrata politikusok, korábbi szakszervezeti vezetõk lépnek erre az útra. Az olyan establishmenten kívüli politikusok, mint Marine Le Pen, Nigel Farage vagy éppen a holland Geert Wilders épp azért tûnhetnek hitelesnek, mert feltételezhetjük, hogy õk ilyen mértékben sohasem fonódnak össze a globális pénzhatalmakkal.

– Nem tûnik a globalizáció feltétlen hívének. Ez már az elõtt is így volt, hogy a Cityrõl írott blog kedvéért Londonba költözött?
– Egyáltalán nem: mindig is hittem a globalizációban. Most viszont látom, hogy míg a bankok világszinten mûködnek, a kormányok pedig nemzeti szinten, és a bankok mára jóval erõsebbek lettek, mint bármilyen kormány. Ha egy politikai erõ meg akarná regulázni õket, egyszerûen fogják magukat, és elmennek máshová. Ugyanez vonatkozik a többi iparágra a gyógyszergyáraktól az élelmiszeriparig. És ez nagyon nem jó – vagyis ma már nem tartom jónak a globalizációt. Ezzel párhuzamosan viszont elkezdtem némileg hinni a politikában. Korábban én is úgy néztem a politikusokra, ahogy az angol közmondás sugallja: showbusiness for ugly people, vagyis a csúnya emberek show-ja. Azt gondoltam, a politika unalmas, sótlan, béna emberek biznisze. Most viszont úgy látom, a politika az egyetlen, amely képes ellenõrizni és megfékezni a pénzvilágot. Épp ezért már soha nem mondanám, hogy ugyan, minden politikus egyforma, mind korrupt, nem bízhatunk bennük. Ha ezt mondjuk, azzal az esetleg felbukkanó olyan politikusok munkáját is lehetetlenné tesszük, akik valóban képesek lennének változást elérni. És a bankok éppen ezt akarják. Legyinthetünk Bernie Sandersre is: ha odakerülne, éppolyan lenne, mint a többi! De ez cinizmus, és a banknak semmi sem áll inkább érdekében, mint a cinizmus.

– Mit gondol, újra kitörhet olyan pénzügyi válság, mint 2008-ban?
– Hiszen már túl is vagyunk rajta. Görögországban mi történt? Amerikában a bankok nyakló nélkül hiteleztek, ebbõl lett 2008. Európában a bankok ész nélkül öntötték a pénzt Görögországba, aztán, miután kipukkadt a lufi, széttárták a kezüket, az EU pedig megmentette õket. Átvették az összes kintlevõségüket, és próbálják a görögökkel visszafizettetni. Ma minden európai polgárnak súlyos adóssága van – a bankok miatt. De nem tanulunk semmibõl. A hitelezés újra pörög, vehetünk megint autót, lakást, bármit, és elhitetik velünk, hogy ez azért van, mert gazdagabbak vagyunk. De ez csupán a jólét. A bankok több pénzt csinálnak, ebbõl vásárolunk, miközben a gazdaság nem növekszik számottevõen. 2008-ban nekimentünk a falnak, és visszapattantunk. Erre most megint megyünk a fal felé, és majd megint visszapattanunk. Ám ez nem tarthat örökké – a fal idõvel le fog dõlni.


















































Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 0.86 másodperc
1,631,278 egyedi látogató