Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 5

-> Online tagok: 0

-> Regisztráltak: 338
-> Legújabb tag: CharlesAnilk

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Merjük végre megállítani a Nemzetellenes folyamatot!

Hírek
Sütõ Gábor : Magyar marad-e az ország?

E folyóirat 2014/11-12 számában, a magyar feltalálók áldatlan sorsával foglalkozó szívbe markoló cikkben olvashatjuk egy kormányzati szakértõ helyzetünket jellemzõ reményvesztett kijelentését: ,,Ez az ország meg fog szûnni, olyan ez, mint egy szakadék felé tartó vonat, amelyen a miniszterelnöknek az a dolga, hogy addig is nyugalomban tartsa az utasokat."

Drámai képet fest, van benne némi túlzás, de nem a levegõbe beszél. Ha ugyanis a címbeli kérdésre teljes bizonyossággal igenlõ választ lehetne adni, a jelen írás is tárgytalan lenne. De nem az! Sõt egyre inkább olyan helyzetbe kerülünk, hogy országunk, nemzetünk jövõje szempontjából úgyszólván csak ennek az egyetlen megdöbbentõ kérdésnek van igazán értelme. Akkor is, ha a közéletben és a politikában nemcsak központi kérdésként, hanem egyáltalán kérdésként sem szerepel. Tudatosan, majdhogynem hazai és nemzetközi közmegegyezéssel tizedrangú kérdések elõtérbe erõszakolásával éppen róla vonják el országunk, nemzetünk figyelmét. Pedig ha e szempontból áttekintjük az elmúlt évek, vagy akár csak a tavalyi év hazai és nemzetközi eseményeit, azok éppen erre figyelmeztetnek. A rendszerváltásig félig-meddig háttérben, ma azonban elõtérben is egyre nyíltabban érvényesül a nemzetidegenek és külföldi szövetségeseik magyarellenes vonala. Drámai helyzetünk haladéktalan vizsgálatot-önvizsgálatot, halaszthatatlan intézkedéseket követel társadalmi és kormányszinten egyaránt. Mindenre, mindenkire tekintet nélkül. Ingadozásnak helye nincs; megmaradásunkról van szó.

Ne is lásson ebben senki semmiféle izmust, vagy antiizmust, mert hazaszeretet és nemzetünk féltése van benne, amire történelmi és alkotmányos jogunk, sõt kötelességünk van.Ennek okán minden hazafinak szüntelenül hangsúlyozni és tudatosítani kell, hogy éppen e kérdést szükséges a középpontba állítanunk, ez legyen a vízválasztó a politikai szereplõk számára, mivel eddig a többségük figyelmét és erõfeszítéseit mesterségesen eltérítették az említésétõl, nem is beszélve elemzésérõl és megoldásáról. Még egyes helyes kormányzati intézkedések is akaratlanul szolgálhatják a háttérbe szorítását. Pedig a nemzet csak akkor képes kiállni önmagáért, ha vezetõivel együtt felismeri és nevén nevezi a dolgokat. Nemzeti érzelmû értelmiségünk történelmi feladata, hogy hitével, tudásával lendületet és erõt adjon e küzdelemhez. Egymást és minden magyar érzelmû kezdeményezést támogatva, biztosítsa hozzá a szellemi muníciót annak tudatában, hogy nem maradhat meg nemzetinek egyetlen ország sem, amelyben a kulcspozíciók nemzetidegenek és külföldiek kezébe kerülnek.

Márpedig ez a helyzet. Gazdaságunk, pénzügyünk - a Fidesz-KDNP-kormány méltányolandó erõfeszítései ellenére - a multinacionális vállalatok kezében van. A magyar lakosság száma csökken, a kisebbségek száma robbanásszerûen nõ; a nemzetidegenek bûnös módon elnézett hódító célú betelepedése hosszú ideje zavartalan. Az ellenséggé vált ellenzékkel szövetkezõ rasszista zsidó vezetõk és szervezetek (amelyektõl a józan zsidó többség remélhetõleg elkülönül), valamint külföldi szövetségeseik gátlástalanul, akadálytalanul gyakorolnak magyarellenes szellemi-politikai terrort. Az EU fejlesztés helyett kizsákmányolja és bünteti országunkat. Lassan már mindent elõír, el kell felejtenünk évezredes hagyományainkat, tapasztalatainkat, s át kell térni valami elidegenülõ egységesített életmódra. Az egyéni önmegvalósítás kultuszát erõszakolja ránk, a nemzet boldogulásának még az említését is tiltani szeretné. A NATO fegyverkezésre kényszerít, s Oroszország ellen hangol bennünket, katonáinkat a saját érdekei védelmére idegen országokba kényszeríti. Hírközlõ eszközeink és a szellemi kulcspozíciók többsége nem magyar érzelmû, vagy nemzetidegen személyek irányítása alatt áll, ezért e bajokat elhallgatják, sõt védelmezik. Mindezek következtében országunk ma már nem magyar, hanem világpolgári, s ezen belül majdhogynem zsidó ország képét mutatja. Bárhol járunk, zsidó emlékhelyek tömkelegével találkozunk. Bármilyen rendezvényre kerül sor, a nemzeti ünnepeinket is beleértve, a zsidó érdekek, követelések, sértõdések kapnak hangot. Mindig a nemzetidegenek furakodását, nyomulását, a nemzeti érzelmû emberek elnyomását tapasztaljuk.

Lehetetlen mindent felsorolni, emlékeztetõként és érvként csak az elmúlt hónapok legkirívóbb bel- és külpolitikai eseményeibõl szemezgessünk.

Bejárta az Internetet, és senki nem cáfolta, hogy tavaly decemberben az Oktatáskutató és Fejlesztõ Intézet fõigazgatója a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium kezdeményezésére, az Emberi Erõforrások Minisztériuma által jóváhagyott, a Zsidó Közösségi Kerekasztallal együtt kidolgozott, kizárólag zsidó érdekeket szolgáló kilenc tételmondatra hívta fel a tankönyvírók figyelmét, amelyeket ,,a közoktatás minden szintjén érvényesíteni szükséges". Eszerint a tankönyvekben ,,hangsúlyosan szerepeltetni kell a Kárpát-medencei zsidóság és a magyar-zsidó együttélés történetét". Tehát nem a valóságnak megfelelõen, hanem ,,hangsúlyosan"! Mind a magyar nyelv, mind a magyar történelem, valamint tudományok és mûvészetek oktatása keretében ki kell emelni a zsidóság szerepét.

Azaz, itt sem a realitás a fontos, hanem a tényektõl függetlenül a kiemelés! Utalni kell ,,a modern Izrael Állam létrejöttére", továbbá a zsidóság hozzájárulására ,,a felvilágosult fejlett világ, ezen belül a modern Magyarország eredményeinek megteremtésében". Azaz, a felnövekvõ nemzedék agyában a hangsúly ne a magyar nyelvre, történelemre, irodalomra, vagy a magyarok sikereire essen, hanem a zsidó vonatkozások rögzítésére. Szinte kimondja, ha pedig ilyenek nincsenek, a tankönyvírók találjanak. Olyan csekélységre már nem is figyelnek, hogy Izrael állam nem ,,létrejött", hanem a nagyhatalmak egy harmadik nép terhére mesterségesen hozták létre, s meglehet, éppen emiatt viselkedik természetellenesen. Csak nem ezért nevezi a körlevél ,,modernnek"?

Vajon miért kell a hamis zsidó vonatkozásokkal már így is túlspékelt magyar oktatásba beleerõszakolni még a fentieket is? Mert a rasszista zsidó vezetõk és szervezetek nemzetietlen honfitársainkkal együtt gondosan ügyelnek rá, hogy ne csak a jelenünket, hanem a múltunkat is, s ezzel a jövõnket is uralják. Ugyan miért is pont Izraelre essen a hangsúly, ne pedig a történelemben sokkal jelentõsebb szerepet játszott államokra, mint Görögország, Olaszország, Németország, Franciaország Kína, India, Oroszország? És fõleg, a kormány miért nem veszi ki a magyar jövõt nagyban meghatározó tankönyvírást a láthatólag idegen érdekeket képviselõk kezébõl? És talán a legsúlyosabb kérdés: a magyar nemzeti érzelmû értelmiség miért hallgat? Nem látja, hogy a sajátnak vélt intézményei õt törlik a történelembõl?

A Történelemtanárok Egyletének honlapja már enélkül is éppen a fenti szemléletet tükrözi, hemzseg a történelmünk jeles eseményeit megkérdõjelezõ véleményektõl. A rovásírásról, például, azt állítja, hogy valaki a XVI. században egyszerûen kitalálta. Az egylet igazgatója terjedelmesen fejtegette a rádióban, hogy elégtelen a holokauszt oktatása. Nem az érdekli, hogy a magyar történelmet tanítsa a valóságnak megfelelõen, hanem az nyugtalanítja, hogy egy másik nép történelmének egyetlen mozzanata kapjon hangsúlyt, s nyomja el a magyar történelmet.

Ugyanezt a célt szolgálja a holokauszt mindennapos emlegetése magyarellenes éllel. Legutóbb a Néprajzi Múzeumban ezzel tömték a látogatók fejét a "Kõ kövön - Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából" címû kiállításon. Ráadásul a Miniszterelnökség Civil Alap 2014. és az Országgyûlés Hivatala támogatásával. Mivel ez nem a századik, hanem az ezredik rasszista indoktrinálás, nagyon sok kérdõjel ágaskodik egyes kormányzati szervek felé. Kárpátalján tavaly novemberben emlékeztek meg arról, hogy a szovjet hatóságok a szolyvai lágerbe deportálták a kárpátaljai magyar férfilakosságot. Vajon kiknek az ötlete volt, hogy Schiffer András, LMP társelnök tartson beszédet a rendezvényen, aki nem mulasztotta el, hogy a zsidók deportálásáról beszéljen még itt is. Tavaly év végén újabb holokauszt emlékközpontot hoztak létre, ezúttal Dabason, mert ott még nem volt. Hab a tortán, hogy ugyancsak tavaly november óta hivatalosan kinevezett holokauszt-ügyi miniszteri biztosunk is van. - Mintha egyesek semmiféle mértéket nem ismernének.

A közelmúltban az óbudai Társaskör koncertet rendezett ,,Liszt és a zsidó kultúra kapcsolata" címmel. Túl azon, hogy Liszt éleslátással és leplezetlenül elítélte a zsidó törtetést, a legnagyobb magyar (és katolikus) zeneszerzõ. Életmûvének nincs szüksége mások közremûködésére. Azért kell beerõszakolni mellé a zsidó kultúrát, hogy ne eshessen szó tisztán magyar kultúráról? E gondolkodásmóddal akárkinek (hangsúlyozom és mindenkinek a fantáziájára bízom: akárkinek!) plusz a zsidó kultúrának az estjét is meg lehetne rendezni, azaz mesterségesen bárkit és bármit össze lehet kötni a zsidó kultúrával. Ez azonban éppenséggel nem a kultúra, hanem a kulturálatlanság vitathatatlan jele.

Herzl Központ néven újabb, már összeszámolni sem lehet, hogy hányadik, zsidó intézmény nyílt Budapesten tavaly decemberben. Feladata a magyarországi zsidóság és Izrael kapcsolatának szorosabbra fûzése. Ebben sok sikerre nem számíthat, mivel ennél szorosabbra már nehezen fûzhetõek e kapcsolatok. De legyen ez az õ gondjuk, minket viszont az sért, hogy e tevékenység irányultsága is a félreérthetetlenül magyarellenes vonalba illeszkedik.

Az elmúlt napokban Tiszavasváriban kegyeletsértõ módon feldúlták, kifosztották a Dessewffy család sírhelyét. (Nem célszerû feltételezésekbe bocsátkozni, de nem árt tudni, hogy a városnak jobbikos polgármestere van, ami sokaknak szúrja a szemét). A polgármester és a plébános nyilatkozott, hogy nincs sem emberi, sem anyagi erõforrásuk a nemzeti sírkertnek minõsített kripta rendbehozatalára. Ám sûrûn hallunk róla, hogy központi költségvetésébõl zsinagógákat, zsidó temetõket tucatjával hoznak rendbe. (Szinte hihetetlen, de még egyes szomszédos országokban is!) Ezzel párhuzamosan jelent meg a hír, hogy pusztulnak a mûemléképületek az országban, február elején 63 magyar mûemléképület védettségét meg is szüntették. A felesleges zsidó emlékhelyek építésére csak a hivatalos adatok szerint sok milliárd forintot költenek, de magyar emlékhelyeink fenntartására nincs pénz.

Sokasodnak a nemzetidegen emlékhelyek, porladnak a magyarok. A nem is oly távoli jövõ itt már fõleg zsidó emlékhelyeket talál, s így lesz Árpád apánkból is zsidó (Már akadt ,,magyar" történész, aki mondogatja), honfoglalásunkból pedig zsidó tett. Meri-e állítani bárki is, hogy mindez így van rendjén? Magyar értelmiség! Merjük végre megállítani e nemzetellenes folyamatot! Ha már nem teszel, vagy alig teszel ellene valamit, legalább legyél kíváncsi rá, hogy kik mûvelik mindezt veled. Mert vannak közöttük sajátjaid is. Akiket nagy elõdöd, aki még nevén merte nevezni a dolgokat, s akit talán még mersz példaképednek tekinteni, belsõ bitangoknak nevezett.

A közelmúltban a Charlie Hebdo ,,francia" szennylap ellen több külföldi forrás szerint is a 2001. szeptember 11-én az USA-ban végrehajtott önprovokációra emlékeztetõ merényletet követtek el. Ekkor éppen Franciaországban hirdették meg a ,,Most mindannyian amerikaiak vagyunk" szolidaritási jelszót, ami nagy téveszmének bizonyult, mivel a CIA és a Mosszad által kivitelezett amerikai-izraeli önprovokációról volt szó. Az európai politikusok nagy része most sem veszi észre, hogy ismét önmaguknak hazudnak, s amikor Charlinak nevezik önmagukat, ugyanannak az amerikai-izraeli háttérhatalomnak falaznak, amely nem viszonozta azzal, hogy ,,Most mindannyian franciák vagyunk". Az amerikai vezetõk meg sem jelentek a párizsi gyászmenetben, Netanyahu pedig, ráillõ módon, annak ellenére megjelent, hogy nem hívták. Az emberek egyenjogúságának és egyenértékûségének a szempontjából nézve egyetlen igaz kérdés merül fel: ezeknek a politikusoknak miért nem volt egy szavuk sem, amikor a terrorista-rasszista Izrael Gázában már nem elõször ezrével ölt meg a palesztinokat, azaz a saját szemita fajtestvéreit. Miért nem hallatták a hangjukat, mikor a magát ukránnak tartó Porosenko és ugyancsak nem ukrán társai Kijevben, Odesszában, a Donbasszban százával ölették az oroszokat? Miért hallgattak Irakról, Afganisztánról, Szíriáról, a CIA embertelen kínzásairól? Milyen hitele lehet az ilyen politikusoknak a saját népük, a palesztinok, az oroszok, de a világ elõtt?

A merénylettel összefüggésben, Európában elõtérbe került a politikai és gazdasági bevándorlás kérdése, ami nálunk vészes méreteket öltött. Nem véletlen, mert az egyetlen schengeni ország vagyunk, amelynek érthetetlenül nincs önálló határõrsége. Mint ahogy az sem szándéktalan, hogy e témakörben viszont szó sem esik a zsidókról. Pedig az illetékeseknek tájékoztatást kellene adni a folyamatos, az ellenõrzés hiányával megkönnyített zsidó betelepülésrõl. Errõl mindenki hallgat, pedig mirõl-mirõl, de ilyen horderejû, nemzeti sorsunkat érintõ kérdésrõl valóban hangsúlyosan kellene beszélni. Annál inkább, mert nemcsak politikai és gazdasági, hanem a betelepülõk vezetõi és szervezetei által hosszú idõ óta és többször nyíltan meghirdetett honfoglalási jelleggel folyik!

A tömeges betelepülés és a feltételeinek gondos elõkészítése a nemzetellenesség gyanúját veti fel. Ez a rendszerváltás utáni valamennyi kormány súlyos felelõssége, amelyek e visszás betelepülést felhatalmazás nélkül elnézték, s a társadalomnak semmiféle tájékoztatást nem nyújtottak, mintha nekünk semmi közünk nem lenne ahhoz, hogy országunkba tömegével települnek be idegenek. Ez pedig ma már az ország biztonságát veszélyezteti, mert nemcsak kritikus mértéket ért el, hanem országfoglaló jelleget visel. Akik ezt eddig nem akarták látni, azok nem is fogják, sõt a kérdezõ hazafiakat leantiszemitázzák. Sajnos, ennek mi magunk, a nemzeti érzelmû értelmiségünket is beleértve, tétova szemlélõi vagyunk. Pedig már Petõfi is ostorozott bennünket, hogy ,,A magyar magyarnak lenni / Elfeled vagy szégyenel."

Másik példa erre, hogy Dózsáról 2014-ben, a felkelés félévezredes évfordulóján szinte semmit nem hallottunk. Más nemzeti hõseinkrõl és nemzeti elkötelezettségû elõdeinkrõl is hallgatnak a pártok vezetõi, az Országgyûlés, a Magyar Tudományos Akadémia, méltóságaink, de még a kormány illetékes tagjai is. Ám a holokausztról, a magyarságot elmarasztalva, sokan elcsukló hangon hetente nyilatkoznak. Az antiszemitizmus veszélyérõl papolnak, ahelyett, hogy észrevennék és szembeszállnának a naponta fenyegetõ, országot-világot megtévesztõ antiszemitázással. Miféle ,,magyar" ország ez? Miféle ,,magyar" politikai pártok, ,,Magyar" Tudományos Akadémia, ,,magyar" Országgyûlés, ,,magyar" méltóságok és kormányzati tisztviselõk? Nem magyarok lennének, csak magyarországiak? Csak hisszük, hogy minket képviselnek? Megalázkodnak az USA-val, Izraellel, a legtöbbször Brüsszellel szemben is, de szembefordulnak a megújult Oroszországgal, amely egyedül tudna kihúzni bennünket a szorult külpolitikai helyzetünkbõl.

E körülmények között mind kül- mind belpolitikai szempontból történelmi szerepet játszottak a békemenetek, ám ma már ez kevésnek bizonyulnak. Az alulról jövõ népi mozgalmak támogatása most fontosabb lenne. Még nem késõ, például, átértékelni az eddigi legsikeresebb és legtámogatottabb népi kezdeményezéssel, a Magyar Gárdával kapcsolatos negatív álláspontot. (Szinte minden országban létezik hasonló). Tiltása most ütött vissza, amikor mindenki szabadon randalírozik az országban, s kormányellenes tevékenységet folytat. A Fidesz-KDNP nemcsak óriási támogatástól fosztotta meg önmagát, amikor szembehelyezkedett a Magyar Gárdával, hanem akár akarta, akár nem, gyakorlatilag a magyar Magyarország jelszavával helyezkedett szembe. A faji alapon elrettentést hirdetõ zsidó Tett és Védelmet viszont internetes források szerint finanszírozza, és feljelentései alapján, mondvacsinált politikai-ideológiai okokból magyarokat ítéltetnek el bíróságokkal. Nem sok jót jósol, hogy politikai-ideológiai kérdéseket bíróságokkal döntetnek el. Nagy kérdés, hogy magyar bíróságok miért vállalnak el egyáltalán ilyen magyarellenes szerepkört. Európában már a következõ lépést is meghirdették: az európai zsidó szervezetek ernyõszervezete, az European Jewish Association a Charlie Hebdo-s önprovokáció kapcsán követelte az EU-tól, hogy a zsidók fegyverhasználatát Európában törvényileg is meg kell könnyíteni. Tarthatunk tõle, hogy ez hozzánk is hamarosan ,,begyûrûzik".

E magyarellenes törekvésekkel szemben kormányzati, közigazgatási, kulturális, tudományos és más szerveink egyetlen szalmaszálat nem tesznek keresztbe. Nem látják, hogy nem a zsidó önazonosság elé kell akadályt gördíteni, hanem a magyarellenességgel kell szembeszállni. Miért vannak a posztjukon? Melyik népet szolgálják? Mûveltséget mímelve tudnak beszélni a magyar nemzeti érdekekrõl, ám a tettekre váltás akadozik. Csak némileg menti õket, hogy Nyugat még így is büntet bennünket.

Ám ne menjünk önként a vágóhídra. Támogassuk a kormány elképzelését, hogy nemzeti konzultációt szervezzen a megélhetési bevándorlásról, de az kifejezetten és megnevezetten terjedjen ki a zsidó betelepülésre is, mint a legnagyobb veszélyre. A nemzet életébe vágó kérdésben a nemzet döntsön, hogy ne válhasson többé titkos és bûnös háttéralkuk áldozatává.

Nemcsak elszomorító, hanem súlyos hiba, hogy a korrupció elleni amerikai vádaskodással kapcsolatban a magyar külpolitika szakmailag és politikailag egyetlen jó lépést sem tett. Az amerikai ideiglenes ügyvivõ (akit nemcsak a hírközlõ eszközök, de néha még az új külügyesek is ideiglenes amerikai ügyvivõnek neveznek amerikai ideiglenes ügyvivõ helyett, ami szakmai szarvashiba) legelsõ közlését elvi alapon kellett volna visszautasítani, mint a belügyekbe beavatkozást, lévén, hogy az is volt. Fõosztályvezetõi szinten be kellett volna hívni a Külgazdasági és Külügyminisztériumba és rendre utasítani. S ezzel részünkrõl az ügyet lezártnak kellett volna tekinteni, mivel ez esetben is érzékelhetõ volt, hogy bizonyos erõk itthonról indították. Ehelyett ezen erõk által uralt hírközlõ eszközök és az ellenzék segítségével a saját politikusaink közéleti szereplõt csináltak az ügyvivõbõl, sõt még parlamenti bizottság elé is akarták hívni, ami politikai képtelenség. Akárcsak az együgyû kísérlet, hogy amerikai részrõl visszavonassák a diplomáciai mentességét. Mindezeken túl, az amerikaiaknak semmi közük hozzá, hogy van, vagy nincs korrupció Magyarországon. Politikusaink mégis gyermetegen bizonyítékokat kezdtek követelni, amivel mi magunk csináltunk önmagunk számára destabilizáló ügyet. Innentõl már minden úgy alakult, ahogy az amerikaiak várták, azaz hosszasan napirenden maradt, mint a közéletünket és a nemzetközi helyzetünket egyaránt mérgezõ tényezõ. Goodfriend amerikai ideiglenes ügyvivõvel együtt, aki éppenséggel az ellentéte annak, mint amit a neve jelez. Minden diplomáciai szabályt felrúgva, aktív szerepet játszik olyan rendezvényeken, ahol támadják a törvényes magyar kormányt. Izraelben ilyen esetben azonnal kiutasították volna még az amerikai nagykövetet is, mi pedig közöltük, s magas szinten többször meg is erõsítettük, hogy nem utasítjuk ki a megengedhetetlen módon eljáró provokátort. Ez az ijesztõ diplomáciai baklövés-sorozat annál nyilvánvalóbb, mivel nemcsak a Külgazdasági és Külügyminisztérium, hanem minden felelõs elõtt ismert volt, hogy az amerikaiak Csehországban hasonló módszerrel buktatták meg a nekik nem tetszõ kormányt.

A melléfogások eltúlzott körüludvarlás formájában folytatódtak az új amerikai nagykövetnõ megérkezésekor is. Ha az illetékessé avanzsáltak még nem ismerik a diplomáciai szabályokat, nem ártana elõzetesen tájékozódni a régieknél, akiknek állítólag a kerülését írták elõ számukra. (Pedig a Miniszterelnökség szerzõdtette a ,,régiségérõl" és nem csak arról ismert Zoltai Gusztávot - akinek a lánya ráadásul fõszereplõje volt a megszállási emlékmû elleni randalírozásoknak - másfélmillió forintos havi fizetésért. Keserû szájízzel fogadta ezt legalább másfél, de inkább három millió honfitársunk, akik egy év alatt nem keresnek ennyit, vagy nem kapnak ennyi nyugdíjat!).

Végül, arra sem árt gondolni - s könnyen lehet, ez a lényeg - hogy az amerikaiaknak tulajdonképpen nem is az a baja, hogy a NAV korrupt, hanem hogy nem korrupt. Nem nézte el az amerikai vállalatok üzelmeit, esetleges megvesztegetési kísérleteit, sõt felszólította õket adóhátralékuk befizetésére, stb. Inkább hihetõbb, hogy ez nem tetszik az amerikaiaknak, mintsem az állítólagos korrupció, amiben õk a vitathatatlan nagymesterek. Nehéz is elképzelni, hogy az USA, a nemzetközi jog alapelveit megsértve katonailag barbár módon beavatkozik a neki nem tetszõ államokban, ám egy szövetségének nem meri megnevezni az általa korruptnak tartott hivatalnokait, csak szemérmesen célozgat rá, hogy vannak ám nálatok ilyenek.

Merkel német kancellár látogatása sem múlt el a rasszista zsidó befolyás látványos érzékeltetése nélkül. Az LMP mindenbe belekotnyeleskedõ, a hírközlõ eszközökben túlszerepeltetett két társelnöke, a DK elnöke, akinek egyáltalán nem a politika színpadán, hanem a vádlottak padján lenne a helye, a Heller-féle DEKA, amely fajra méri a filozófiát, no meg látszólag a semmibõl elõtûnt, valójában idegen szervezéssel és pénzeléssel mozgatott ,,civil" ellenzékiek a bõrükbõl bújtak ki, hogy bemagyarázzák nekünk, mennyi hibát vétett Orbán Viktor és mennyire megsértette a példás politikus Merkelt. Néhány, valóban többféleképpen is magyarázható, de jelentéktelen protokolláris kérdéstõl eltekintve azonban semmi komoly érvvel alátámasztott kifogást nem tudtak felhozni. Merkel bárdolatlanságát viszont ,,nem vették észre"; még azok sem, akik elszenvedték. Pedig mélyen megsértette vendéglátóit, amikor a rövidebb, mint félnapos látogatása alatt a zsidóságnak szentelt kitüntetõ figyelmet. Bár e megkülönböztetéssel - valószínûleg akaratlanul - azokat tette helyre, akik a zsidóságot a nemzet részének tekintik, hiszen határozottan megkülönböztette õket tõlünk. Ezzel azonban páratlanul sértõ politikai baklövést követett el magyar partnereivel szemben. Feltételezhetõen nem magyar kérés volt, hogy tárgyaljon a Mazsihisz vezetõivel és látogasson a zsinagógába, hanem õ maga kérte, hiszen kérdést csinált belõle, hogy magyar partnere oda ne kísérje el. Ha magyar részrõl követtek el valamilyen hibát, az volt, hogy e sértést udvariasan lenyelték. Pedig fel kellett volna ajánlani, hogy a kevesebb, mint félnapot az égetõ európai és a fontos kétoldalú kérdések alapos megvitatásának szenteljék, majd ha kívánja, nem hivatalos látogatásra jöjjön Budapestre, s annyi idõt tölthet a rasszista zsidó vezetõkkel és szervezetekkel, amennyit csak akar. De ilyen huszárvágást a mai magyar diplomáciától nem várhatunk. Azon meg nem is csodálkozunk, hogy a nemzetidegen befolyás alatt álló hírközlõ szervek ezt szintén ,,nem vették észre", de az mégis feltûnõ, hogy az ilyen alapvetõ dolgokra sem a régi, sem az új Külügyminisztérium nem figyel oda.

Egyébként nagy élményt jelenthettek Merkel számára a Mazsihisz elnökének ,,A Hetek" újság által idézett szavai, miszerint "Történelmi epizód volt a magyar zsidóság életében Angela Merkel Dohány utcai zsinagógában tett látogatása. Német részrõl utoljára Adolf Eichmann volt ilyen magas rangú vendégünk." Ahogy pedig az ATV közvetítésében láthattuk, a rasszista zsidó vezetõk elhitették vele, hogy a holokauszt túlélõit Magyarországon éhhalál fenyegeti. Az általuk ömlesztett adatok viszont megzavarhatták a precizitáshoz szokott német politikust, mert messze nem estek egybe, sõt nagyságrendbeli különbségek voltak közöttük.

Merkel politikusi képességeit nem lehet megkérdõjelezni, tisztelendõ, hogy nem fogadja el automatikusan az amerikai szándékokat, de egyes megnyilvánulásai nemcsak érthetetlenek, hanem követhetetlenek is. Nemrég kijelentette, hogy ,,a multikulturális társadalom építésérõl szóló kísérlet megbukott", majd, ezzel szöges ellentétben, hogy ,,az iszlám Németország része". Feltûnõen nagy megértést tanúsít Izrael rasszista-terrorista politikája iránt. Szó nélkül hagyta, hogy az amerikai szervek lehallgatták a telefonbeszélgetéseit, s meg is nyugodott, amikor biztosították róla, hogy a továbbiakban csak ,,szigorú jogi keretek között" kémkednek ellene. Láthatólag azt sem vette zokon, hogy izraeli lapok Charlie Hebdo átlátszó módon elõre kifõzött párizsi gyászmenetének elsõ sorából kiretusálták õt és a többi nõt is. Ukrajna kérdésében pedig a nemzet-idegenekbõl álló, amerikai-izraeli közremûködéssel az ukrán nép nyakára ültetett vezetést pártolja. (Érdemes megemlíteni, tavaly novemberben az ENSZ Közgyûlés elfogadta a Harmadik Bizottság elé - Szociális, Humanitárius, és Kulturális Bizottság - Oroszország által beterjesztett határozatot, hogy hatékonyabban lépjenek fel a nácizmus és a faji megkülönböztetés dicsõítése, az idegengyûlölet és az intolerancia ellen. A dokumentum ellen szavazott az USA, Kanada, és Ukrajna, az EU tagállamai pedig tartózkodtak a szavazásnál). De J. Gauck német elnök is azt fejtegette nemrég, hogy Auschwitz nélkül nincs német identitás. Ez kétféleképpen értelmezhetõ, ám egyik értelmezés sem elfogadható. Nem maradt el tõlük Franciaország sem. Párizs a világ egyetlen városa, ahol tilos a palesztinok melletti szolidaritási tüntetés. Manuel Valls francia miniszterelnök pedig kijelentette: ,,Ha 100 ezer spanyol származású francia polgár távozna el, nem mondanám azt, hogy Franciaország többé nem Franciaország. De ha 100 ezer zsidó elmegy, akkor Franciaország többé nem lesz Franciaország." Párját ritkító gusztustalan rasszistázás, de fordított értelemben talán mégis igaz, mert ez esetben Franciaország ismét francia lenne, talán még a nagyhírû ,,grandeur"-t is visszanyerné.

Az alapvetõ kérdés azonban az, hogy miért hangzanak el ilyen kijelentések vezetõ európai politikusok szájából? Annyira ki vannak téve a rasszista zsidó nyomásnak, hogy akár a saját népük méltóságával, érzelmeivel is szembefordulnak? Az ilyen álláspontokat ugyanis a németek és a franciák többsége minden bizonnyal nem osztja, bár e téveszméket tolakodó módon próbálják bemagyarázni nekik is, sajnos, nem eredménytelenül. Miféle ,,nemzeti" politikusok ezek? Nem a németeké és nem a franciáké, hanem a nemzetidegen nézeteltérítés tudatosan kinevelt nagymesterei. Nem a nemzeti biztonság õrei, hanem a nemzeti bizonytalanság szálláscsinálói. Belõlük nekünk is bõven jut, de szerencsére nem miniszterelnöki szinten.

Merkelre visszatérve, még maga Európa sem tapsol neki. Nemcsak a vele kifejezetten szembeforduló Görögország, hanem tavaly év végén az olasz és a francia kormány illetékesei utasították vissza, hogy Merkel bírálta gazdaságpolitikájukat. Törõdjön a saját országával - üzenték neki. Egy francia baloldali pártvezetõ pedig így fogalmazott: "Pofa be, Merkel asszony! Franciaország szabad!" Mi ezekrõl csak azért nem tudunk, mert a hírközlõ eszközök többségét olyanok irányítják, akik a hasonló fontos híreket elhallgatják elõlünk.

Mindezek következtében évek óta már-már polgárháborúba torkolló elvadult politikai csaták zajlanak országunkban. Semmiféle jelzõ, vád, szitok nem elég ahhoz, hogy a szembenálló felek egymást becsméreljék, hibáztassák. Súlyosan tévednénk, ha e jelenséget önmagában, mindentõl elszigetelten vizsgálnánk és ítélnénk meg. Mélyebbre kell ásnunk, hogy megtudjuk, mi az, ami magyarokat ennyire szembeállít egymással. Az fel-felemlegetett misztikus turáni átok, vagy valami tõlünk idegen húzódik meg a háttérben? Annyi mindenki elõtt nyilvánvaló, hogy e visszahúzó jelenségek fõleg az álbaloldali, neoliberális ellenzék sajátjai, olyannyira, hogy egyes képviselõi a nyílt hazaárulástól sem riadnak vissza, és semmilyen következményt nem kell elszenvedniük. Tagadhatatlan, hogy a kormányzat és holdudvarának egyes tagjai, akik láthatólag túlértékelik a történelemben betöltött szerepüket, bizony adnak néha okot támadásokra. Ez nem vonatkoztatható a kormányfõre, sem a kormány egészére. Õk, bár elõdjeik nemzetellenes tettei és háttéralkujai láthatólag sok tekintetben megkötik a kezüket, érzékelik, hogy a történelem nem velük kezdõdik, nem is velük végzõdik, s hogy a nemzet jövõjérõl kell gondoskodniuk. Elismerésre méltó, hogy évek óta igyekeznek kirángatni az országot és a nemzetet abból a kátyúból, ahova a rendszerváltást kisiklató külföldi és hazai erõk juttatták, s amelyek jelenleg is akadályozzák még azt is, hogy az általuk okozott problémák megoldást nyerjenek. Az elismerés mellett azonban látnunk kell azt is, hogy nem erejükhöz mérten - mert abból, fõleg a kétharmados támogatásra támaszkodva, többre is telne - hanem amennyire a tõkés keretek lehetõvé tesznek szociális és nemzeti irányultságú intézkedéseket.S mondhat bárki bármit, ha nem vak, látnia kell, hogy ,,szövetségeseink", az USA, az EU, az IMF, valamint a hazai rasszista zsidó szervezetek és vezetõk még ezért is támadják õket. A ravaszabb nemzetidegen ellenfeleink már nem is jobboldalról és baloldalról beszélnek, hanem általában a magyarokra mutogatnak.

Mindennek fényében megválaszolhatjuk a bevezetõben felmerült kérdést: nemcsak a jobboldali és baloldali szembeálló magyarokban, és csak õbennük van ennyi hiba, s kiben-kiben ily kevés honszeretet, hanem külföldiek és nemzetidegenek osztanak meg bennünket, s ezzel uralkodnak rajtunk. A kormány és a választott szervek a hatalmas nemzetközi és hazai nyomás ellenére folytatják erõfeszítéseiket. Kérhetnének segítséget a társadalomtól, de érthetetlenül, nem teszik. Mégis rászolgálnak a támogatásra akkor is, ha soraikban is akadnak olyanok, akik mást érdemelnének.

Az elmúlt hónapok eseményei kapcsán azt is kell látnunk, mit akarnak, akik - legyenek megtévesztett fiatalok, céltudatos újságírók, politológusok, filozófusok, vagy ellenzéki politikusok - túlfûtöttséggel harcolnak nemzetidegenek és külföldiek által a köztudatba bedobott jórészt bizonyítatlan hibák ellen. Elfeledve az MSZP-SZDSZ koalíció soha el nem évülõ nemzetellenes tetteit, lopásait és bûneit, ,,Takarodj, Orbánt!" ordítoznak. És fõleg tudnunk kell, kik mozgósítják és irányítják õket. Mert nem a kétharmad tüntet!

A kormány pedig mintha hagyná, hogy a magyarellenes rasszistaként, méltatlan állampolgárként viselkedõk, az idegenség és a másság mellett kiállók helyzeti elõnye megmaradjon, erõsödjön. Ez a rendszerváltás elõtt is folyt, de a rendszerváltás óta elérte a visszafordíthatatlanság (vagy csak a tragédiával visszafordíthatóság) határát. Ezért lehet, hogy a Horn, Gyurcsány, Bajnai, Schiffer, Széll, Kovács László, Heller Ágnes, Zoltai, az álszocialista-neoliberális csoportocskák vezetõi és védelmezettjei ma is nyerõben vannak a munkából élõ tisztességes emberekkel szemben. Mi egyenlõ állampolgárokat látunk bennük, õk akarnak minduntalan minden korláton túllépni és túl is lépnek, s minket kizárnak az egyenlõk közül. Nem véletlenül kapták meg az ,,egyenlõbbek" gúnyos jelzõt.

Tõkés társadalomban élünk, amelynek sajátja a kizsákmányolás, a farkastörvények, a korrupció és a bûnözés. Ezért lehet némi alapja a megtévesztett és megtévedt tüntetõk által felvetett vádaknak, és ezeket orvosolni is kell. Az ország, a nemzet valódi problémái azonban nem ezek, sõt elõtérbe állításukkal kifejezetten akadályozzák az itt tárgyalt igazán súlyos problémánk megoldását. A kormány jól teszi, hogy a tüntetésektõl függetlenül nyugodtan végzi céltudatos munkáját. A kétharmad viszont nem biztos, hogy jól teszi, hogy mindennek láttán viszonylag passzív marad. Pedig a mostani ,,civilnek" kikiáltott tüntetések éppen azt bizonyítják, hogy ha a nép nem vesz részt a politikában, nem hallatja a szavát, országunk és nemzetünk ellenségei által megtévesztettek és nemzetidegenek töltik be a tereket felnagyított, vagy éppen az általuk mesterségesen létrehozott tényekre vonatkozó hangzatos és megtévesztõ jelszavaikkal. A rendszerváltás környékén született, a valóságtól mesterségesen elszakított, s az Internet világában élõ ifjúság ,,kemény magja" melléfog, ha nemzetidegen alapon akar politikát csinálni, mert már ma is, de távlatilag mindenképpen önmaga érdekei ellen cselekszik.

Mert hányszor tüntettek az országunkat ért alaptalan támadások ellen? Felemelték-e a szavukat egyszer is a magyarok állandó leanti-szemitázásával szemben? Követelték-e, hogy katonáinkat ne küldjék idegen országokba szolgálni és meghalni még idegenebb érdekekért? Utcára vonultak-e a Magyarország ellen hadakozó és szavazó álbaloldali és neoliberális EU-képviselõink hazaárulása ellen? Nem! Egyszer sem! Akkor mit (és kiket) képviselnek ezek a magukat civilnek feltüntetõ randalírozók?

Árulkodó, hogy az ordítozó fiataloknak olyasmi, ami tényleg az õ saját érdekeiket is szolgálná, egyszer sem jut eszébe. Elbutításuk, vagy lefizetésük már olyan fokú, hogy a legbárgyúbb izraeli-amerikai csalétekre is ráharapnak. A rendszer ellen tüntetnek, amely lehetõvé teszi, hogy tanuljanak, megkeressék a kenyerüket, bármit firkáljanak, vagy ordibáljanak. Valakik sikeresen leszoktatták õket a gondolkodásról, az internetes közösségi oldalakon terjesztett hamis és jutalmat ígérõ felhívásokra viszont ugranak. Azokkal vállalnak közösséget, nem a saját országukkal és nemzetükkel. Jobban hisznek a facebooknak, mint szüleiknek, tanáraiknak, vagy akár a saját szemüknek. Észre sem veszik, hogy a már-már mindent helyettesítõ okostelefonjaik okosabbak náluk, annak okán, hogy mögöttük állnak facebookos uszítóik és pénzelõik. S mivel azok nem nyugszanak, õk továbbra is ordítozni fognak. A rendszerváltás után átszervezett oktatási rendszer, fõleg bizonyos oktatók - ahogy az elõzõekben láttuk - gondoskodnak róla, hogy többre ne is teljen nekik.

A kormány mégis jól teszi, hogy türelemmel van a politikailag edzetlen és kiszolgáltatatott fiatalok iránt, ám ismertté vált (fõleg amerikai) pénzelõik és (fõleg kisebbségi-mássági) uszítóik remélhetõleg nem ússzák meg szárazon, mert nemcsak a fiatalok, hanem országunk, nemzetünk ellen dolgoznak.

Mintha közvéleményünk sem értené, hogy mindez nyíltan a kormány megdöntésére irányuló nemzetközi (azaz hazai és külföldi erõk) összeesküvés, amelyben a neoliberális és álszocialista ellenzék, valamint a gátlástalan nemzetközi rasszista zsidóság játssza a fõszerepet. És nem csak Magyarország van ilyen veszélyben. Tulajdonképpen a multinacionális törekvésekben a nemzetközi zsidóság rasszista, azaz uninacionális törekvései is megjelennek. Arra törekednek, hogy uralkodóosztállyá nõjjék ki magukat az egyes nemzetállamokon belül, majd nemzetközileg is uninacionális uralkodóosztállyá váljanak. Nem véletlen, hogy Angliában, Franciaországban, Svédországban és más helyeken sokkal erõteljesebben bírálják a rasszista zsidóság káros szerepét, mint nálunk. Ugyanakkor mégis a közép-európai rasszista zsidók vezetõk a legagresszívebbek. Nem mindig volt ez így. Évszázadokkal ezelõtt a magyarországi zsidók jó része még akart és tudott is magyar lenni, tisztelte és védte hazáját. A XIX. század végétõl azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Jól látja Németh László: ma már ,,a zsidóság semmitõl nem fél annyira, minthogy helyzetébe belenézzen." A zsidó Tábor Béla is helyesen állapította meg, hogy ,,a zsidóság nagy belsõ forradalma nélkül" már nem lehet elérni a lelkek békéjét. Mindketten arra a terjedõ felismerésre utalnak, hogy a zsidóság ma már tulajdonképpen se nem vallás, se nem faj (ezért nem akarják elfogadni a kisebbségi, vagy más szociológiai meghatározást), hanem majdhogynem foglalkozás: tényleg egy új uralkodóosztály. Minél inkább meghátrálnak elõttük, annál agresszívebbek. Õk ugyanis - ahogy a történelem, de napjaink eseményei is bizonyítják - csak az erõ nyelvén értenek. Rasszista képviselõik nyilvánosan hirdetik, hogy a cél az Orbán-kormány megdöntése, s mivel az eddig módszereik sikertelenek voltak, érezhetõen tolódnak a polgárháborús megoldás felé, azon elvadult ellenzékiek vezetésével, akiknek nem a politika színpadán, hanem börtönben lenne a helyük. (Részben ez is a Fidesz-KDNP-kormány hibája, mivel az elszámoltatást csak ígérte, de nem hajtotta végre; ezek az erõk most a fejére nõnek, s ha helyzetbe kerülnek, nem kegyelmeznek nekik). A ,,civilek" és az ellenzék ,,Orbán, takarodj"-ot ordítanak, az USA-t és Norvégiát éltetik, de önmagukat leleplezve, hallgatnak róla, hogy kiket akarnak hatalomra juttatni. Amikor a bátrabb riporterek megkérdik õket, hogy a mikrofonba fejtsék ki, mit akarnak, akkor hirtelen elvesztik a hangjukat. E hallgatás a legbeszédesebb, mert fizetett ellenzékiségre utal. Azok szervezik és fizetik õket, akik valójában minket, a nemzeti elkötelezettségû pártokat, erõket, s a kétharmadot akarják megdönteni, kiszorítani a hatalomból! Nem demokratizálódás, hanem hazai és külföldi összeesküvéssel elõkészített puccskísérletek szemtanúi vagyunk.

Azt nem szabad akadályozni, vagy tiltani, hogy az utca politizáljon, mert a nép kiszorítását jelentené a politikából. A békemenetek is az utcán zajlottak. De a közélet nyugalmának biztosítására akadályozni és tiltani is lehet, hogy az utcát, az országutakat, önmagukat ,,civilnek" beállítva, idegen érdekeket képviselõk uralják. A politika a nép elõjoga, ezért neki az utcán és bárhol máshol nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia, még akkor is, ha az utca vegyes társadalmi összetétele miatt esetleg nemkívánatos eseményekre is sor kerülhet. Vegye csak a nép a kezébe a saját ügyei irányítását, ha egyes erre választottak nemcsak nem teszik meg, hanem ellenében politizálnak. Azt persze tudni kell, hogy az utcán sok mindenki jelen van. Az alulfizetett munkás, az ellehetetlenített paraszt, a szemlélõdõ polgár, a munkanélküli, a proli, a kalandot keresõ fiatalok, a kíváncsiskodó idõsek, az újságíró, a bûnözõ, a hajléktalan, a drogos, a prostituált, mindenki, a heves vérmérsékletûek és józanok, a népharag és a nép jóindulata, de ott van a fizetett provokátor is. Ahogy Veres Péter találóan megállapította, a demokrácia szólás- és szervezkedési szabadságot ad a népnek, de a nép ellenségeinek is. Ezért kellõ óvatossággal kell viszonyulni az utcához.

Sajnos, a kétharmados erõknek nincs elég szervezettsége, sem meghirdetett világos eszményképe, nemzeti célja. Szerencsére a multikulturális ámokfutásban találomra felröppentett európai jelszavak mögött sincs erõ, de megtévesztik az országokat, elérik, hogy ne lássák helyesen a helyzetüket, annak higgyenek, aki a fülükbe harsog, s a szervezett hazugság és idegen érdekek elhitetése lebénítsa az igazság iránti törekvésüket. Nálunk ehhez valamelyest hozzájárulhat az is, hogy a kormány a sok jó intézkedését nem mutatja be eléggé. Például, évtizedek óta nem volt rá példa, hogy az árak egyik évrõl a másikra ne emelkedtek volna, vagy csak egészen minimális mértékben, amit most láthatunk. Ez jórészt a rezsicsökkentésnek köszönhetõ. A három százalék körüli növekedés sem volt sûrû az elmúlt évtizedekben. Nemcsak érthetetlen, hanem egyenesen számon kérendõ, hogy az ellenséggé vált ellenzék, és a nem magyar befolyás alatt álló hírközlõ eszközök mindezt észre sem veszik. De akkor is hallgattak, amikor az MSZP-SZDSZ koalíció uralma alatt nem növekedés, hanem visszaesés volt, az államadósság nem lefelé tartott, hanem csúcsokat döntött, a foglalkoztatottság tekintetében pedig tartósan az utolsók között voltunk az EU-ban. Ezek a beszédes tények, mutatják, hogy kikkel állunk szemben. Volt miniszterelnökök, az SZDSZ utódpártjainak minduntalan elõtérbe tolakodó vezetõi itthon és külföldön az érdekeink ellen, országunk helyzetének súlyosbításán dolgoznak, ahelyett, hogy a helyes döntéseket támogatnák. Merkel kancellár arról is kioktatott bennünket, hogy ,,az ellenzék nem ellenség". Lehet, hogy az õ ellenzéke nem az, de a hazai ellenzékiek azzá váltak. Külföldi szövetségeseikkel együtt azért bántják a Fidesz-KDNP kormányt, mert van bátorsága magyarnak lenni, és - sajnos - azért bánthatják, mert nem volt bátorsága eléggé magyarnak lenni. (Ahogy az EU legnagyobb problémája is az, hogy nem mer európai lenni, hanem izraeli-amerikai befolyás alatt áll). Egyes képviselõi hajbókolnak a rasszisták és ellenséges szövetségeseink elõtt. Ez végzetes hiba és bûn. A feltétlenül felszámolandó korrupcióval és urizálással való kölcsönös vádaskodás arra is szolgál, hogy a rasszista sajtó segítségével elterelje a figyelmet a létfontosságú kérdésekrõl. Ezért csinálják és csináltatják.

Sûrûn halljuk azt is, hogy Magyarországon ,,hite, meggyõzõdése, vagy származása miatt senkit sem érhet hátrány". E szépen hangzó jelszóval nagyon nagy bajok vannak. Mindenekelõtt az elõzõleg jellemzett körülmények miatt megvalósíthatatlan. Ugyanis, ha bizonyos kisebbségekhez tartozó személyeket felháborító és nyilvánvaló antiszociális és magyarellenes tetteik miatt bírálunk, velük együtt ugyanazok a kormánytényezõk és hírközlõ eszközöket uralók támadnak ránk, akik a fenti kijelentést büszkén hangoztatják. Ezzel okszerûen összefügg, hogy sohasem a magyar többségre, hanem kisebbségekre és másságokra vonatkozóan hangzik el. Végül pedig, nem sokat ér, ha nem teszik hozzá, hogy hite, vagy származása miatt elõnyben sem részesülhet senki. Ez utóbbi gyakorlati megakadályozására a hatalomra kerülõk semmit sem tettek és tesznek, ellenkezõleg, igaz, hogy nagy hazai és külföldi nyomás alatt, de inkább elnézik. E folyamat már zajlott szocializmusban is, a kapitalizmusban még gátlástalanabbul folyik. Ennek okán késedelem nélkül - robbanást megelõzendõ - módosítani kell a törvényeket, s megsemmisíteni az ennek ellentmondó gyakorlatot és az idegen ihletésû törvényi rendelkezéseket. BTK 334. paragrafusa, például, így rendelkezik: ,,Aki nagy nyilvánosság elõtt Magyarország himnuszát, zászlaját, címerét vagy a Szent Koronát sértõ vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azokat más módon meggyalázza, ha súlyosabb bûncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ." Helyes rendelkezés, de olyan, mintha nem is lenne, mert nem tartatják be. Viszont a holokauszt tagadásáért a 269/C paragrafus szerint három év jár, s azt be is tartatják. A magyar nemzeti jelképek megsértéséért egy év, a holokauszt tagadásáért három év: jelenleg ez a gyalázatos jogi különbség más formákban, de azonos arányban uralkodó a társadalmi élet egyéb területein is. E természetellenes állapotnak az eredménye, hogy mára ,,az egyenlõbbek" halmozottan elõnyös, a magyarok pedig halmozottan hátrányos helyzetbe kerültek. Ennek megszüntetése a magyar társadalom mélyen gyökerezõ, egységes és robbanásveszélyes igénye, akkor is, ha ezt kevesen mondják ki. A hazafi politikusoknak és államférfiaknak azonban erre rá kell érezniük. Önmagában azért, mert valaki zsidó és méltó állampolgár, tényleg nem eshet semmiféle bántódása, de erkölcstelen és a magyarokra megalázó, ha ebbõl elõnyt kovácsol. S mivel éppen erre tapasztalható túlságosan is gátlástalan és rendszeres törekvés, a kormány magától értetõdõ feladata, hogy ennek véget vessen. Ám ennél nem kevésbé fontos erkölcsi-politikai törvény, hogy önmagában azért, mert valaki magyar és méltó állampolgár, kimondja és kiáll az igazság mellett, olyan kérdésben is, amely a rasszista zsidóknak és szervezeteknek nem tetszik, nem eshet semmiféle bántódása, nem szenvedhet semmiféle hátrányt! Mi több, ha ebben az országban létezhet elõjog, az csak a magyarokat illetheti! Aki nem ehhez tartja magát - legyen az kormánytisztviselõ, elismert tudós, mûvész, egyszerû állampolgár, vagy bárki - az nem méltó állampolgár.

Talán még kevesen veszik észre, hogy már-már élet-halál harcra kényszerítenek bennünket azok a nemzetidegen és külföldi erõk, amelyek még e csonka hazát sem akarják magyarnak tudni. Mi több, sokasodnak a félreérthetetlen jelek, hogy sajátjuknak akarják, s ennek érdekében intézményesítik Magyarországon a magyarellenességet. Tegyünk róla, hogy ennek legyenek meg végre az emberbaráti, de érezhetõ következményei, s minden és mindenki kerüljön a megszolgáltan megérdemelt helyére.

Ha nyitott szemmel-füllel járunk, naponta tucatjával tapasztalhatunk az itt felsoroltaknál sokkal több baljós jelet, és nincs rá remény, hogy a közeljövõben változzon a helyzet. Ezért a hasonló jelenségeket még annak a kockáztatásával is keményen és szüntelenül szóvá kell tenni, hogy az érintettek felháborodnak és antiszemitizmust kiáltanak. Ha így lesz, azért teszik, mert nem érik, nem az a baj, hogy õrzik identitásukat, hanem, hogy ezt rossz eszközökkel, naponta és vádlón teszik. Ez pedig csakis tragédiához vezethet. E tragédiát mi el fogjuk kerülni, de szeretnénk, ha kölcsönös belátással és közös erõfeszítésekkel tehetnénk. Történelmünket áttekintve láthatjuk, a magyar megmaradást mindig veszélyeztették valakik, de mindent túléltünk. Most sem szabad borúlátóknak lennünk. Széchenyi a Hitelben írta «Sokan azt gondolják: Magyarország - volt; én azt szeretem hinni: - lesz!" A baljós jelek ellenére nekünk is ezt kell hinnünk, de világosan tudatában kell lennünk, országunk csakis akkor marad magyar, ha e hitünk tudatosabb, egységesebb, bátrabb ország- és nemzetvédõ tettekkel párosul.


A szerzõ nyugalmazott nagykövet, közíró.






Az áruló göncz

A helyzet lényegében kilátástalan volt…

Napra pontosan 70 évvel ezelõtt, 1945. február 11-én a szovjet csapatok által bekerített, katlanba zárt magyar és német honvédek Budán, a királyi vár területén gyülekeztek.
A helyzet lényegében kilátástalan volt, de a katonák mégis, a mégoly reménytelennek ítélt helyzetben is az utolsó csepp vérükig való harcot választották...

A budavári kitörés mai napig szélesebb körben ismeretlen fejezete történelmünknek. Az 1945 után berendezkedett kommunista történetírás ilyen-olyan partizán sztorikkal etette a társadalmat és gondosan elhallgatta a vörös hordák ellen küzdõk hõsies tetteit.

Pedig lenne, pontosabban van mirõl mesélni.

1945 februárjára a szovjet támadó sereg már elfoglalta Pestet és a budai oldal nagyobb részét. Egyedül a vár és a Gellért-hegy egyes részei maradtak európai, azaz magyar és német kézen. A harcok házról házra, utcáról utcára folytak, s míg a németek anno beleegyeztek Sztálingrád ostroma idején a civil lakosság evakuálásába, itt sem német, sem angol kérésre, az oroszok nem voltak hajlandóak belemenni ebbe.

A szovjetek végül három, összesen 30-40 km széles gyûrût vontak a Budai Vár köré, amit közel fél millió katona alkotott. A hadmûveleteket Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok irányították, páratlan kegyetlenséggel és saját alakulataiknak sokszor értelmetlen feláldozásával.

Az iszonyatos túlerõ végzetes iramban közeledett céljához. 1945. február 11-én, a még megmaradt német és magyar csapatok tagjai, kb. negyvenezren a vár területén gyülekeztek. Itt volt többek között Vannay László, aki a trianoni békediktátum végrehajtásának megakadályozására a húszas években részt vett a Rongyos Gárda megszervezésében, valamint 1938-ban a felvidéki és a kárpátaljai harcokban. De a védõk között volt a 70 éves Prónay Pál is, a trianoni gyalázatot elutasító Lajta Bánság létrehozója, az egykori Rongyos Gárda alapító, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Sopron magyar terület maradt.

A korábbi felmentési kísérletek kudarcával az utánpótlási vonalak is elakadtak, így február 11-én, 17 óra 50 perckor, mikor már a lõszer is fogytán volt, a német parancsok, Karl Pfeffer Wildenbruch rádión a következõ üzenetet küldte parancsnoksága felé: ,,Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csõre töltve. Budapest védõi választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes honvédekkel offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében."

Este háromnegyed nyolckor aztán Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre.

Az akció elõkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán téri orosz õrségét. 23.900 német (ebbõl 9.600 sebesült) és 20.000 magyar katona (2.000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre.

Egyes kutatók, és túlélõk szerint több körülmény utal arra, hogy a kitörés fõbb irányait, és az elsõ hullám idõpontját elárulták, mert az elsõ méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergõtûz fogadta a Bécsi kapunál a kitörõket. Az oroszok világító rakéták százait lõtték az összevonási pontok fölé, és gránátok ezreivel árasztották el a kitörési pontokat, útvonalakat.

Ezrek estek el az elsõ órában...

A Vannay különítmény a kitörés kezdetén az Ostrom utcában gyülekezett, majd iszonyatos áldozatok árán tért nyertek a Szilágyi fasorig, ahol ismét elakadtak a II. gyûrû orosz erõdrendszerében. Helmut Wolf a Feldherrhalle páncélosgránátos hadosztály alezredese ekkor parancsot adott, hogy a Vérmezõ-Kékgolyó utca felé kíséreljék meg az áttörést. Itt váratlanul siker koronázza a próbálkozást. Hajnalra a Budakeszi feletti magaslatokig jutottak.

Prónay, aki maga köré gyûjtötte sok vihart megélt õsz bajtársait, viszont nem jutott ki. Az öldöklõ harcokban valamennyien elestek...

VIDEÓ- Cseh Tamás: Széna tér



A kitörés lendülete, energiája sokkolta az orosz csapatokat. Különösen hatott számukra, hogy nem állt le a kitörés az elsõ hullám teljes lemészárlása után sem. A hírek hallatán helyenként kezdett pánik kitörni a soraikban és nem egyszer elõfordul az, hogy a kitörés útjába esõ házak elfoglalásakor, a bajtársaik hullahegyein átjutó és kézigránátokkal utat nyitó német és magyar harcosok elõl az oroszok a harmadik, negyedik emeletrõl is az utcára vetették magukat...

Február 12-én reggel sûrû köd ereszkedett le a budai hegyekre. A Svábhegy, Remetehegy, Hármashatárhegy körzetében 2-3 ezres csoportokban a kitörés eredményeként 15-20 ezer katona várakozott, majd indult tovább nyugat felé. Azonban közülük nem sokan érhették el a megmenekülést jelentõ német vonalakat, mert az oroszok, a magyar áruló partizánok - köztük Göncz Árpáddal és Apró Antallal - helyismeretének segítségével, rendre lemészárolták õket.

A német parancsnoki törzset egy villában körbe kerítették a lövegekkel és páncéltörõkkel felszerelt szovjet csapatok. Megadták magukat. Mindeközben ezreket morzsolt fel az újabb és újabb orosz akadályokon való áthaladás. 1945. február 13-án még mindig szórványos, de igen heves harcok folytak a budai hegyekben. Az összesen negyvenezer fõnyi magyar és német katonából álló védõseregbõl, alig 800-an érték el a német vonalakat. Többségük, mintegy 80%-uk hõsi halált halt, többen hadifogolytáborba kerültek. A szerencsésebbeknek civil ruhát öltve sikerült elvegyülniük a lakosság között.

A kiürült várba óvatosan kezdtek beszivárogni az oroszok. Aztán elkezdõdött a féktelen szabadrablás...

A vár kazamatáiban maradt sok ezer sebesült ügyét úgy oldották meg, hogy néhány benzines hordót legurítottak és kézigránátot dobtak utána. Sokszor vasutasokat, villamoskalauzokat mészároltak le százával, mert egyenruhájukat pártszolgálatos uniformisnak nézték. A Várban berendezett hadikórház az érkezésükkor tele volt mozgásképtelen sebesültekkel. Õket egyszerûen lángszóróval égették õket halálra. A magyar nõk számára megkezdõdött a rémálom, szinte nem volt olyan nõ, legyen az nyolc, vagy nyolcvan éves, akit ne erõszakoltak volna meg. Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok. Híres magánkönyvtárak lapjai végezték seggtörlõként, múzeumok felbecsülhetetlen kincsei kötöttek ki Szovjetunióban. Az elhúzódó ostromot azzal magyarázták a felsõ vezetésnek, hogy nagy létszámú a védõsereg. Ennek megfelelõen sok hadifoglyot követeltek, így mindenkit összeszedtek, civil, öreg, nyomorék, csak a darabszámot nézték...

Kegyetlen idõk voltak, kegyetlen idõk jöttek...

Évtizedek múltak el hazugsággal, de ma már tudjuk, hogy ez az ostromgyûrût áttörõ támadási kísérlet volt a háború és az európai történelem egyik legtragikusabb és leghõsiesebb pillanata. Mégis, még manapság is hallgatás övezi a történteket. Arról már nem is beszélve, hogy még ma is ennek a vörös hordának emlékmûve áll Budapesten, a Szabadság terén

...





Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 2.00 másodperc
2,721,855 egyedi látogató