Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 1

-> Online tagok: 0

-> Regisztráltak: 36
-> Legújabb tag: Stewarttraut

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Atilla Nagy Király Európa Ura volt...4, De lesz ismét!

Hírek
ATILLA A HUNOK NAGY KIRÁLYA
Tehát Atilla idejében Perzsia ellen vezetett Hun háború az elnyomott Hunok segítségének érdekében történt? Minden bizonnyal így volt, hiszen a nyugati források is elismerik, hogy Atilla udvarában nagy követjárás volt Sogdia, Baktria és Chorezm területérõl. Van-e valami adat arra vonatkozóan, hogy Atilla személyesen részt vett volna ezekben a perzsiai hadjáratokban? Nincsen, és mint mondtam Atilla nagyszerû államszervezetében minden helyen ott volt az Õ felelõs HUN vezetõ embere, aki pontosan intézte a kötelességét. Ha azt tételezzük fel, hogy a Római Birodalom Afrikától Britanniáig és a palesztinai partig viselt hadat és hódított úgy, hogy a császárjaik otthon ültek, a faji, népi, nemzeti és azonos vallással (nestorianizmusnak nevezett Jézushit, melyet a Pártos Birodalomban manicheanizmusnak, majd késõbb perzsa elnyomás alatt mazdekizmusnak ismernek a kutatók) rendelkezõ és öntudatos Nagy Hun Nemzetrõl Atilla királysága alatt, legalább annyit kell elismernünk, mint a rómaiaknak adunk. De ennél sokkal többet is, hiszen ha megnézzük a Hun Birodalom határait Európától Ázsiáig, akkor láthatjuk, hogy pontosan olyan területeket kerít be, ahol a gabonatermelés, növény, szölõtermelés és állattenyésztés geofizikailag a legjobb lehetõségeket nyújt. Tegyük ezen adat mellé még a Dunamelléki, Fekete-tengeri, Boszporuszi, Maeotiszi, Krími kikötõvárosokat, a hatalmas Hun hajóhadat, akkor láthatjuk, hogy a Hun Birodalom száz évnél valamivel rövidebb fennállása és Eurázsiai hegemóniája alatt egész Európát élelmezte. Errõl persze megfeledkeznek a csaknem 100 évvel utánuk íródott nyugati források, mint JORDANES, aki a Kr.u. 551-ben írt Gótok Története c. munkájában a gótofil és Hunellenes adataival, tudatosan pusztítják el a Hun Birodalomból nyugatra áradó építõ, védelmezõ és gondoskodó politika minden emlékét. Ezekben az írásokban pl. Atilla úgy szerepel, mint akinek sem elõdje, sem utódja nincs, és amellett még testvérgyilkos is. Így aztán könnyû volt a következetlen nyugati és fõleg római-keresztény szellemû krónikák lapjaira becsempészni azt a téves és félrevezetõ véleményt, hogy a katalauni csatában elpusztultak a Hunok, és Atilla halálával az a nagyszerûen megszervezett Hun Birodalom eltûnik mint a gyermekmesék rigmusa mondja, köd elõttem-köd utánam. Mikor volt ez a katalauni csata? Nagyon érdekes téma ez, és a kutatása sok meglepetést tartalmaz részünkre. Az említett JORDANES Kr.u. 451. évre teszi, és õ a zsidó és gótofil pontosan 100 év múlva, tehát Kr.u. 551-ben még arra is emlékezik, hogy milyen buzdító beszédet mondott katonáinak Atilla e csata elõtt. Szóról szóra leírja Atilla beszédét. (Hivatkozást nem közöl, hogy honnan veszi, tehát csak költemény lehet ez is, mint az egész csataleírás.) De a kronológikus rendben 447-ben ismertettük Atilla teljes gyõzelmét Chersonál és Konstantinápolynál a Római Birodalom felett. Ugyanebben az idõben még mindig fennáll az Aetiussal kötött nyugati szerzõdés, melynek értelmében Atilla Hun Birodalma nemcsak élelmezte a nyugatrómaiakat, hanem szövetségesként védte is. Pontosan erre az idõszakra esik a vizigótok inváziója, akik 450-ben Afrika északi partjait is elfoglalták, egész Spanyolországot, és Galliába törtek. Aetius ismét segítséget kér a Hunoktól. Ez lehetett tehát az oka annak, hogy Atilla nyugatra indul seregével? Minden bizonnyal, de iszonyú zûrzavar uralkodik az errõl szóló tudósításokban. Ugyanis a Hunellenes írók azt állítják, hogy: 1. Atilla 451-ben csatát veszít Katalaunnál és 2. a vesztett csata után elfoglalja egész Észak-Itáliát 452-ben, ahol is (egy meg nem nevezett helyen) Leo pápa járul elébe a békeajánlattal, amit Atilla elfogad. Vegyük elõször az 1. pont állítását bonckés alá. Az alábbiakat kell megállapítani: a, Katalaun létezésére, egy ottani csata lefolyására semmiféle hiteles történelmi adat nincs. A nyugati történelemírás ezt egyszerûen kitalálta, és bizonyítékként említi a GESTA TREVISORUM-ot (Trieri Krónika), mely szerint Atilla elfoglalta TRIERT és a Hunok lerombolták Eucherius templomát állítólag 450-ben. De lehet, hogy elõbb is, és minden valószínûség szerint a templomot nem a keresztény Hunok, hanem a pogány gótok rombolták le, de a nyugati írók természetesen Atillára és Hunjaira fogják. Másik bizonyíték az, hogy a katalauni mezõ (igazi nevén Locus Mauriacus) közelében találtak valami Hun leletet. Tehát kiástak a földbõl egyetlenegy valamit, amit állítólag a Hunok hagytak ott. Jordanes szerint 200 000 Hun harcost temettek el itt, és utánuk csak egyetlenegy emlék maradt a földben, pedig feltúrták az egész vidéket. b, A csata idõpontját is meghatározzák a nyugati történészek (persze legalább 100 év elmúltával) és azt 451. év júliusának elsõ hetére teszik, hivatkozva Leo pápa (440-461) leveleire, amit Marciannak, Anatoliusnak és Kios püspökéhez intézett, melyben megindokolja, hogy: miért nem tudta jóváhagyni a chalcedoni konzílium által küldött fegyelmi kánont, de ebben egy szó sincs a Hunokról. De éppen ennek a chalcedoni konzíliumnak az aktái bizonyítják azt, hogy 451-ben a Hunok nem voltak Galliában, hanem a keletrómai új császár Marcianus szerzõdés be nem tartása miatt, ismét Illyricumba és Trákiába törnek. Ugyanis 450. Július 2.-án meghalt II. Theodosius, és helyét Marcianus foglalta el, akinek az a szándéka, hogy megszünteti a magas Hun adó fizetését. Így Marcianus keletrómai császár kéri a 451. év augusztusában Niceaban összeült zsinat püspökeit, hogy imádkozzanak a Hunok feletti gyõzelméért. Ha pedig a Hunok és Atilla 451-ben a keletrómai császár ellen hadakoztak, akkor ugyanebben az évben nem történhetett a sokat emlegetett katalauni csata. De éppen maga a Hunellenes Maenchen-Helfen mondja: egy új lökést adok a Locus Mauriacus közelében lévõ csatatér kutatásában, mely eddig a helyi történészeknek és nyugalomba vonult ezredeseknek a kedvenc hobby-ja volt és egymás után sorolja fel az egymásnak ellentmondó adatokat erre vonatkozóan, de mégis erõlteti azt a hiedelmet, hogy ez a csata valamikor létezhetett és megtörténhetett. De a sok egymásnak ellentmondó adat megsemmisíti ezt az erõlködést és világossá lesz az a tény, hogy KATALAUNI CSATA EGYÁLTALÁN NEM LÉTEZETT hanem minden a Hunellenes utókor meséje. Iszonyú nagy merészség azt állítani, hogy a katalauni csata nem létezett, hiszen a világ minden történelemkönyvében azt találjuk leírva, hogy Aetius nyerte meg azt, vagy legjobb esetben a csata eldöntetlenségét hirdetik. Hogy mondhatod azt, hogy nem létezett katalauni csata és hogy ez csak Jordanes kitalálása? Már említettem, hogy a régészek feltúrták a Locus Mauriacus-nak nevezett mezõ minden centiméterét, ahol állítólag a katalauni csata volt, de egyetlen csontvázat, egyetlen fegyverdarabot, vagy egyéb harci, vagy bármi tárgyat nem találtak. Különösen sok csontváznak kellene ott lenni, hisz Jordanes azt állítja, hogy 166 000 harcos maradt a csatatéren, s talán mondhatjuk azt is hozzá, hogy a harcosok felének a lova is elesett. 165 ezer ember csontváz és legalább 80 ezer lócsontváz maradt a csatatéren, de a régészet egyetlen egyet sem talált. Tehát valami hiba máris van, és jogosan mondjuk azt, hogy itt csata nem lehetett, mert bizonyítéka maradványaiban nincs. Nagyon jól tudom, hogy a Habsburg uralom alatt és utána is kiadott minden Magyar történelemkönyv ugyancsak azt állítja, amit a nyugatiak mondanak. Így pl.: az Atheneum tíz kötetes történelme azt mondja: az ütközet eldöntetlen maradt. A Marcali féle történelemkönyv pedig így: Atilla kudarcot vallott. Ezek az írások a zsidó és gótofil (gót párti) Jordanes kitalálásain alapulnak, és sajnos Jordanes szavait minden ellenõrzés nélkül szajkózza THIERRY francia történész is, aki bár csodálattal tekint Atillára, de mindent elkövet, hogy leértékelje. Nyugat nem tudja még ma sem megbocsátani azt, hogy Atilla uralkodott a keleti és a nyugati római birodalmak felett. De ezekbõl a történelemírásokból az, aki az igazságot keresi rögtön megállapíthatja az oktalanul kitalált hazugságokat. Az olvasónak csak meg kell õriznie logikus gondolkodását, és minden történelmi szakismeret nélkül rájön az igazságra. Hát THIERRY Amedée is helytelenül írja le a történteket? Hiszen Histoire d' Atilla et de ses successeurs c. hatalmas munkája még 1856-ban jelent meg Párizsban. Thierry történelemírása Jordanes katalálásain alapszik, és bírálatát a katalauni csatára vonatkozóan legjobban és leglogikusabban Gárdonyi Géza fejtette ki. Már csak azért is érdemes Gárdonyinak ezt az írását ismerni, mert ízes Magyar módon írja mondókáját, és bírálatában mindig fején találja a szöget. Hol ír errõl Gárdonyi Géza? A Láthatatlan Ember címû regényének függelékében találhatók a szerzõ hagyatékában talált jegyzetek, és itt a III. fejezet címe a következõ: De hát ki nyerte meg a katalauni csatát? Innen fogok idézni érdekes részleteket. Így ír Gárdonyi: Atilláról a legteljesebb munkát Thierry írta meg. Ez a francia tudós az élete felét fordította erre a munkára. Minden forrást fölkutatott, minden morzsát összehordott, minden véleményt ceruzahegyre vett, szóval, olyan munkát végzett, hogy ha valaha Atillának szobra lesz Magyarországon, oda kell faragtatnunk valamelyik sarkára Thierryt, amint a kezében tollat tartva, bámulattal néz föl Atillára. Kívüle a legfõbb forrásmunka Jordanesnek az írása, illetõleg másolata Kassziodorusz papírosaiból, amelyek már elkallódtak. Ezt azonban Thierry minden szavával beleírta a maga történelmébe. Nem csodálom, ha a Magyar történetírók levett kalappal dolgoznak ebbõl a munkából, és ha a Magyar tankönyvírók is azt mondják: Tisztelet Péternek, tisztelet Pálnak, tisztelet minden Magyar földön termett históriaírónak, de Thierry Atilla fõajtónállója, Thierry az ötödik század fõtitkárja. Olvasom benne a katalauni csatáról a következõket: 1. A jósok Atillának rosszat jósoltak. Atilla másnap mégis elõvezeti a seregét. 2. A két had között egy domb van, amelyre Thorizmund elõbb följut, mint a Hunok. 3. Atilla hosszú beszédet mond a Hunok elõtt. (És ez szóról szóra föl van jegyezve Jordanesnál, s Thierry kijelenti, hogy el kell hinni.) 4. Atilla maga áll a Hunok élére, s így kezdõdik a csata. 5. A küzdelem oly iszonyú, hogy a vér a patakot megárasztja, mégpedig annyira, hogy szekereket sodor el. Este a sötétség miatt abbahagyják a csatát. Atilla annyira fél egy új támadástól, hogy a nyergekbõl máglyát rakat: megégeti magát, ha Aetius betör a szekérkörbe. 7. Aetiust éjjel elhagyják a vizigótok, mert királyuk meghalt. Aetius ebbe beleegyezik, s reggelre õ is elvonul. 8. A csatateret 165 ezer halott borítja. 9. Atilla még egynéhány napig ott marad. Azután mikor megindul, Aetius némi távolságban követi Atilla seregét, hogy rablásait gátolja s hogy reá csapjon, ha ki találna térni az útjából. 10. Atilla hadjárata e szerint megbukott. 11. Az eredményt a császárság Aetius bölcsességének és lángeszének köszönhette. 12. A csata nyár végén volt. Tél derekán Atilla Rómának indult. 13. A pápa eléje ment könyörögni, hogy forduljon vissza és fogadjö el bizonyos adót tõlük. Íme csak a fõpontok, amelyeket különben mindenki ismer. De nézzük csak ezeket a pontokat közelrõl, különösen mi Magyarok, akiket Atilla élete minden más nemzetnél jobban érdekel. A csata elõtt a papok jóslatot mondanak. Ez természetes. Ma asztalt táncoltatunk, akkor juhlapockát néztek. Minden korban hittük, hogy az elköltözött lelkek idõnkint körülöttünk lebegnek, s bizonyos módokon érintkezhetünk velök, csak a kérdezés formája változott. A sátor elõtt ég a máglya. Atilla a sátor belsejében ül. Mellette állnak a szövetséges királyok, a vezérek, az íródeákok. És a táltosok kimondják, hogy: Király uram, bizony azt izenik az égiek, hogy jobb lett volna nem születni. Különben az ellenség vezére is elesik. Priszkosz írásaiból látni, hogy Atilla rendkívül eszes ember volt. Elméje áttündöklik a fakó hasábokon, s alakja amint kiemelkedik a koporsóból, elhomályosítja Európa minden hadvezérét, magát Napóleont is. Megértjük, hogy ennek az embernek a lelke úgy tartotta össze a Hun népet, mint a gyöngyfüzért a fonál. (Szét is omlott a nemzet, mikor meghalt.) Itt a katalauni síkon Thierry-Jordanes egy bárgyú kalmukot mutat be nekünk Atillában, akinek annyi stratégiai tudása sincs, mint a legutolsó kanászkáplárnak. Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelzõ karókat, de lám a két sereg között levõ dombot csak akkor veszi észre, mikor már Thorizmund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen. Ez is hiteles adat. De mindig furcsábbak ezek a hiteles adatok: Lám a csatának az esti sötétség vet véget. Nincs holdvilág, s talán csillagok sincsenek. A világ réme, az emberi testben élõ oroszlán bezárkózik a szekérvárba, és dideregve, a fogát vacogtatva mondja: Dicsõ Hun nép, hordjátok hamar nyergeteket össze, mert én félek. Bizony Isten tûzbe ugrok, ha az a gonosz Aetius mégegyszer megtámad. (Fertur autem desperatis in rebus praedictum regem adhuc et in supremo magnaminem, equinis sellis construxisse pyram, seseque, si adversarii irrumperent, flammis injicere voluisse, etc Jordanes Cap. XL.) Az ember elálmélkodik az ilyen állítások olvasásakor. Az író volt-e már nagyon öreg, vagy az olvasóit képzelte nagyon fiataloknak, nehéz megérteni. Képzeljük el Zrínyi Miklóst, hogy az utolsó órájában így szól: Fiaim, elgyengültünk, és én félek. Rakjatok tüzet az udvaromon, én inkább beleugrok, hogysem a török kezébe jussak. De Atilla üldözés nélkül jutott vissza a táborába, s annyira nem volt megtörve, hogy mikor Thorizmund a csapatával tévedésbõl a Hun táborhoz közelít, innen azonnal nyílzápor száll rá. A Hunok a jelek szerint másnap folytatni akarták a csatát. Én azt hiszem, hogy a Frimm-intézet növendékein kívül nincs ember, aki elhinné, hogy Atilla ily módon bátorítja vala népét a küzdelem folytatására, vagy, hogy Õ bármily véres körülmények között is remegõ nyúlnak mutatja magát a Hunok elõtt. Azonban Aetius nem támad. A vizigótok királya meghalt. A gót seregnek egyszerre sürgõssé válik a hazamenetel. Riolacci szerint ezek a gótok hatvanezren voltak (Le camp de Chalons. Paris. Librairie militaire. 1865.), a római derékhad ugyanennyi, burgund harmincezer, frank harmincötezer, alán tizennyolcezer. Ahogy a gótok szólanak Aetiusoak, ez beleegyezik a távozásukba. Még csak azt se mondja nekik, hogy pihenjetek, holnap is ráértek. Elereszti a legnagyobb erejét, a jobb kezét. A gótok meg se mosdani nem kívánnak se törülközni, se pihenni, részt se követelnek a zsákmányból, hanem a vak sötétségben tüskön-bokron át nekiindulnak a hazájoknak. Hát a gyõzõ Aetius mit csinál? Annak is egyszerre sürgõssé válik az elmenetel. A borzalmas munka után, amikor az élõk is halálra fáradtak, nem engedi a katonáit lefeküdni, ott hagyja a sebesülteket is, a zsákmányt is a csatatéren, nem kell neki Atilla pénzes ládája, nem kell a sok gyönyörû Hun paripa, még arról a dicsõségrõl is lemond, hogy a világ rettegett hõsét láncra verve vigye magával, s vasketrecben mutogassa Róma piacán. Elpárolog reggelre, mint a kámfor. Ez a gyõzõ! Atillát azonban, aki kudarcot vallott, ott találja a korán ébredõ nyári map a katalauni síkon, sõt ott találja a másnap is és harmadnap is. Népe bizonyára összeszedi a tömérdek kincset, ami a halottakon van: gyûrûket, láncokat, drágaköves sisakokat, vérteket, kardokat, drága harci köntösöket, sõt tán a jótalpú római sarukból is visznek haza egy szekérrel. A sebesülteket is kétségtelenül fölszedik, és akit nem nyomott nehéz seb, azt szekérre rakják, kötéssel látják el. Sõt most már az se lehetetlen, hogy a csatatéren heverõ rossz nyergekbõl máglyát raknak, s elégetik rajta az elesett fõurakat. A vértõl megáradt patakot is tisztelettel kénytelen vagyok alacsonyabb vérállásra szorítani. A vér részint beivódik a földbe, pláne ahol lópatkó szaggatta föl, részint pedig megalszik öt perc alatt. Legfeljebb azt hiszem el, hogy százhatvanötezer halott maradt a mérföldekre terjedõ csatatéren, ámbár némi kíváncsisággal keresem azt az angolt, aki megolvasta õket. De hát íme Atilla is fölszedelõzködik és útnak indul. Honnan a pokolból terem elõ megint az az ádáz Aetius, hogy egyszercsak ott van Atilla serege mögött és kíséri, mint a szigorú apáca a növendékeket, kíséri heteken s talán hónapokon át, Atilla pedig, az oroszláncsorda fõoroszlánja engedi, hogy az ellenséges hadsereg a háta mögött járjon, belekapkodhasson a hadba, vagy pedig debreceni karikással csördítsen azon Hunok nyaka közé, akik az útról letértek. És most jön a fõkérdés: A csata Riolacci szerint szeptember 14.-én volt. Hogyan van az, hogy az erejevesztett Atilla csak éppen, hogy megabrakoltat, s rögtön megindul a világ legnagyobb birodalma ellen, tél derekán, írja Thierry. Nincs ágyúja se, de azért megszállja Aquileját amely Thierry szerint akkor egész Itáliának legnagyobb és legerõsebb városa, és odább egy lappal: Aquileját akkor bevehetetlennek tartották. Csak a legyõzött Atilla nem tartja bevehetetlennek. Elveszteget ott három vagy négy hosszú hónapot, s ezalatt a gyõztes Aetius nincs sehol. Elnyelte a föld talán? Vagy ha a föld el nem nyelte, hol van a serege? Hiszen négy hónap alatt csak nem öregedtek meg talán annyira, hogy betették volna valamennyiõket a honvédmenházba? Erre a tudós történelem azt mondja, hogy: De igenis megvan õ, és megvan a serege is, csakhogy Rómában vannak. Már most elõre égnek borzad a hajunk: várjuk, hogyan robban ki Róma falai közül a hõs Aetius és hogyan töri pozdorjává ezt a lóhúson nõtt átkozott pogányt, aki szörnyû leveretése után föltámadni bátorkodott. De íme Atilla már bevette s lerombolta porig Akvileját, s Aetiust még mindig nem látjuk. Már nyár dereka van, s Atilla Milánót ostromolja. Aetius nem robban elõ. Már föl van dúlva Milánó is. Atilla faltörõ kosai Páviát döngetik. Aetius nem mozdul. Atilla halad beljebb: omlik elõtte Verona, lángol elõtte Mantua, földúlja Bresciát, kirabolja Beramot. Már Kremona is oda van, s most Atilla Róma felé csörgeti véres fegyvereit. S Aetius borzalmas kirohanása még mindig nem történik meg. De Õ helyette íme kivonul egy másik sereg. Rézsasok helyett templomi zászlók, hadikürtök helyett zsoltárének, kardok helyett tömjénes thuribulumok, s a rettenetes Aetius helyett egy szelíd, sovány, agg ember: ruhája templomi, a fején tiara, a kezében oltári szentség. S a nagyméltóságú egyházi fejedelem térdenállva és sírva könyörög a lóhúsevõ barbárnak, a kutyafejûnej csúfolt, szarvakkal festett Atillának, hogy kegyelmezzen meg a hatalmas Nyugatrómai Birodalomnak, mert nagy a kétségbeesés: adjon békét évenkint fizetendõ bármilyen adóért. S Atilla visszafordítja a lova fejét a Tisza felé. Az elmondottak alapján bizony kétség támad mindenkiben arra vonatkozólag, hogy Atilla csatát vesztett, vagy kudarcot vallott a katalauni mezõn. De hogyan cáfolják a történelmi események ennek a csatának megtörténtét? A történelmi eseményeket csak és kizárólag nyugati történészek értékelték ki. Ezek mind Jordanes írására alapozzák mondanivalójukat és a Hunokat az emberiség utolsó népségének tartják sajnos még ma is. Ebben az álláspontjukban is a zsidó és gót származású, itáliai püspök Jordanes befolyásolja õket, aki szerint a Hunokat az Isten bukott angyalaitól eredezteti, akik e fajtában megtestesült tisztátalan lelkek. Így írja ezt Jordanes, aki római keresztény püspök volt? Igen, így írja, és még hozzáteszi, hogy a keresztények egyik legendája alapján tudja és hiszi ezt. De ennek tudatában most már érthetõ a nyugati íróknak a Hunok felé megnyilatkozó állandó ellenszenve, hiszen az õ hitük szerint keresztényi kötelességüket teljesítik akkor, amidõn a tisztátalan lelkekkel megtestesült Hunokról csak a legrosszabbat feltételezik, és természetesen ennek következtében a legrosszabbakat írják. Hát nincs napjainkban egy nyugati történetíró sem, aki az igazságot írná le, és ne lenne befolyásolva a középkori vagy még régebbi írásokban lévõ judai-keresztény inkvizíciós szellemtõl? Sajnos nincsen, akire ezt tiszta lelkiismerettel rá lehet mondani. Ugyanis a Hunokról napjainkban írt legjelentõsebb könyvet az University of California Press (Berkeley) Los Angeles (London) adta ki 1973-ban. Szerzõje: prof. Otto J. Maenchen-Helfen. Címe: The World of the Huns. (A Hunok világa.) Ez a szerzõ tulajdonképpen csak adatgyûjtési állapotban volt, és nem tudta adatait könyvbe egyesíteni, hanem halála után Max Knight adta ki, és õ rendezte a kéziratokat sajtó alá, de mint maga mondja: e könyvnek több fejezete nem volt végleges formában készen. Bocsánatot is kér az esetleges hibákért, de aki végig olvassa ezt a csaknem 600 oldalas könyvet, az érzi belõle Jordanes szellemét. Ugyanis a napjainkban élõ Berkeley professzoroknál, akik e könyv elkészítésében közremûködtek, a Hunok barbár hordának vannak írva állandóan, annak ellenére, hogy végtelenül számos adatot közöl a régiektõl arra vonatkozóan, hogy nesztoriánus keresztények. Viszont azt is közli, hogy a gótok istentelen pogányok voltak, akik legyilkolják a hadifoglyokat, akik a Hunoktól tanultak valamit a kereszténységrõl, de ezek dícsérve vannak még akkor is, ha a szent várost Rómát õk pusztítják el (nem is csak egyszer) és nem a Hunok. De a gótok a germánok és angolszászok elõdei. Tehát csak dícséret illeti õket s nem bírálat. Nehéz az ilyen történelemkönyvekbõl a való igazságot a történelmi események valóságát és valódiságát kihámozni. Mivel azonban még ott is, ahol a napnál világosabban látszik a Hunok történelmi viselkedése, igyekeznek félremagyarázni, másítani, vagy gót-hasonlatokkal paralellizmust alakítani. Az ellentmondások szembeállítása magától megmutatja a történelmi igazságot. Ezeknek az ellentmondásokkal telített történelmi eseményeknek egyike az az állítólagos katalauni csata, ahol szintén állítólag és csak Jordanes írására támaszkodva mondják, hogy Atilla csatát vesztet és kudarcot vallott. https://www.youtube.com/watch?v=A8_kThyfaqY








Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 0.16 másodperc
984,202 egyedi látogató