Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 5

-> Online tagok: 2
CharlesHoife, MichaelMoB

-> Regisztráltak: 319
-> Legújabb tag: Charleslooms

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

A történelemrõl miért hallgat a politika és a média?

HírekEzeket a gyilkosokat csodálod, és ezektõl akarsz te tanulni, Béla?

https://www.youtube.com/watch?v=V3vEZZmxedo

Szövetségesek haláltáborai - A II. világháború másik oldala, ami kimaradt a történelemkönyvekbõl

AZ AMERIKAI, BRIT ÉS FRANCIA HALÁLTÁBOROK A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN
„kár, hogy nem ölhettünk meg több németet!”
(David Dwight Eisenhower)
Idézet Dr. Ernest F. Fisher, az USA nyugalmazott ezredesének levelébõl (Arlington, Virginia, 1988):
„… Eisenhower nemcsak a nemzeti szocialista rendszert gyûlölte megszállottan, hanem mindent, ami német. Az amerikai és a francia zónában több mint ötmillió német katonát zsúfoltak össze szögesdróttal bekerített gyûjtõhelyeken. …Lábuk alatt hamar mocskos és fertõzõ ingovánnyá vált a talaj. Az idõjárás viszontagságainak kitett, a legprimitívebb egészségügyi ellátást is nélkülözõ, alultáplált foglyok hamarosan belehaltak az éhezésbe és a betegségekbe. 1945 áprilisától az amerikai és a francia hadsereg nemtörõdöm módon mintegy több mint egymillió embert pusztított el, fõként amerikai táborokban. … Ez a példa nélküli tragédia több mint negyven esztendeig titokban maradt a szövetséges archívumokban. Hogyan került napvilágra ez az iszonyatos háborús bûn?
Az elsõ nyomokat 1986-ban hozta nyilvánosságra James Bacque és munkatársa. … E bizonyítékokat olyan katonai jelentésekben találták meg, amelyeknek fedelén az „Egyéb Veszteségek” mézesmázos cím állt. Bacque-kal 1987 tavaszán találkoztam Washingtonban. Együtt dolgoztunk a National Archives-ben és a Virginia-i Lexingtonban lévõ George C. Marshall Alapítványnál, és az általunk talált bizonyítékokat rakosgattuk össze.
Az amerikai és a brit kormány legfelsõbb szintjei által 1944-ben készített tervekbõl kiderült, hogy Németországot, mint nagyhatalmat egyszer s mindenkorra el akarják pusztítani, méghozzá egy parasztgazdaság szintjére süllyesztve, ami milliók éhezését jelentette volna. … Eisenhower gyûlölete az amerikai történelemben példátlan HALÁLTÁBOROK borzalmait okozta. … E borzalom nagyságrendjérõl akkor nem nyerhetünk némi képet, ha azt tekintjük, hogy eme halálesetek száma sokkal nagyobb volt, mint amit a német hadsereg a nyugati fronton 1941 júniusa és 1945 áprilisa között okozott. Az elkövetkezõ elbeszélésben lehull a lepel errõl a tragédiáról.”

Konrad Adenauer német kancellár 1948-as memoárjaiban olvasható, hogy az
1945-48 közötti brutális üldöztetések során a 18 millió német menekültbõl 6 millióan vesztették életüket. (Olvasható a Crimes and Mercies c. könyvben is.) A háború után a német hivatalok kutatásokat kezdtek folytatni az eltûnt katonák és civilek megmaradt családtagjainál, valamint a postai bejegyzések között. Eszerint 1,4/1,7 millió németrõl mai napig sincs hivatalos adat. Adenauer kancellár a hivatalos névsort átadta 1951-ben az ENSZ-nek. 1989-ben megnyitották a KGB titkos archívumait, ahol James Becque alapos kutatást folytatott 1992-93 között. Meglepõen pontos nyilvántartást talált, melyet az oroszok a hadifoglyokról és a deportált civilekrõl vezettek. A német kormány vizsgálatai szerint az Odera-Neisse vonaltól keletre esõ területekrõl az oroszok közel 220 ezer civilt hurcoltak el. Ez a KGB archívuma szerint 271.672 ember volt, akik közül 66.481-en haltak meg. A vizsgálatok alapján elmondható, hogy a KGB adatai megbízhatónak tekinthetõk. Az oroszok 1941.jún.22 és 1945.szept.9 között 2.661.232 német katonát és civilt ejtettek foglyul összesen, akik közül 517.081-en haltak meg. Tehát a fenti adatokból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az eltûntnek nyilvánított 1,4/1,7 millió német közül körülbelül félmillióan haltak meg szovjet táborokban, a nyugati szövetségesek táboraiban pedig a hiányzó 900.000-1.200.000 német veszítette életét a hivatalos halálozási arányszámok alapján számolt foglyokon felül. James Bacque és kollégái nagyon alapos kutatásokat folytattak a National Archives-ban, a Virginiai Lexingtonban lévõ Geogre C. Marshall Alapítványnál, az Amerikai Külügyminisztérium Archívumában, az USA Nemzeti Levéltárában, az Orosz Föderáció Elnökének Archívumában, államvezetõk naplóiban, emlékirataiban. A katonákkal, magas rangú tisztekkel, hivatali vezetõkkel folytatott beszélgetések kellõ bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy bizonyítsák, az USA és szövetségesei hogyan követték el ezt az iszonyatos háborús bûntettet.
Stephen E. Ambrose, a II. Világháború vezetõ történésze a következõket írja egy Bacque-nek címzett levelében:
„Története szenzációs és megdöbbentõ, amit nem lehet többé elhallgatni. … Ön tudja, mi az igazság azokkal a fiúkkal, azoktól idéz, akik jelen voltak és a saját szemükkel látták, Ön birtokolja egy olyan borzasztó igazság körvonalait, amelyet alig tudok elviselni. …Kimondhatatlan szégyennel tölt el. … Ön valóban nagyszabású történelmi felfedezést tett, amelynek teljes hatását sem Ön, sem én, sem bárki más nem tudja teljesen elképzelni. …”
1.DÖNTÉS NÉMETORSZÁG SORSÁRÓL
A MORGENTHAU-TERV:
Roosevelt egy nyilatkozatában így fogalmaz: „Keménynek kell lennünk Németországgal, úgy értem a német néppel, nemcsak a nácikkal. Vagy kasztrálni kell a német népet vagy úgy kell elbánni velük, hogy ne tudjanak olyan embereket nemzeni, akik a múlt példáját követnék.” Henry C. Morgenthau amerikai pénzügyminiszterEisenhower tábornokkal volt a legelégedettebb, mert ahogy mondta, õ „keményen akart a németekkel bánni”. (1943-ban, Teheránban, az Orosz Nagykövetségen tartott vacsora során Sztálin a következõket mondta: „A háború után 50.000 német tisztet akarok felsorakoztatni és lelõni.” Roosevelt fia, Elliott, aki akkor az USA hadseregének dandártábornoka volt, válaszul poharát emelte „nemcsak az ötvenezerre, … hanem még sokszázezer német halálára”.)
Morgenthau 1944 szeptemberében elkezdte a terv kidolgozását. Határozott elgondolása az volt, hogy Németországot ipara és bányái tönkretételével „állattenyésztõvé” kell tenni, egy hatalmas farmmá kell változtatni. Tudta, hogy az ipar lerombolása komoly éhínséghez vezetne. Cordell Hull szerint: „A Morgenthau-terv Németországból a földek kivételével mindent kitörölne. Ez azt jelentette, hogy a német lakosságnak csak 60 %-a tarthatta magát el a földbõl, a fennmaradó 40 %-ra halál várt volna.” Ez kb. 20 millió német halálát jelentette volna. Morgenthau Churchillel Quebeckben folytatott tárgyalásán rámutatott, hogy ha a német ipart lerombolják, a nyersanyagért folytatott küzdelem lecsökken és megnyílnak a piacok a brit, amerikai és francia gyáriparosok elõtt. A tervet egy titkos jegyzékben fogadták el, melyet Morgenthau kirobbanó örömmel fogadott: megkaptuk, amit akartunk” – mondta. Lényege: „… A Ruhr- és Saar-vidék iparának e megszüntetésére irányuló program várt célja Németországot jellegben elsõdlegesen mezõgazdasági és földmûvelõ országgá változtatni.” (Aláírások: FDR és WSC, 1944. szeptember 16.)
Fred Smith pénzügyminiszter így ír: „ A Morgenthau-terv 1944. augusztus 7-én du. kb. 12.35-kor Dél-Angliában egy sátorban született meg. A tervet Dwight D. Eisenhower tábornok terjesztette elõ. … aki így szólt: Nem érdekel a német gazdaság és személy szerint nem támogatom, ha az a németeknek bármiféle könnyebbséget jelenthet. A németek kivívták a büntetést. Nem kérdés, hogy a vezéreiknek és az SS csapatoknak halálbüntetést kell adni, ám a büntetés ezzel még nem érhet véget. … nem látom értelmét, hogy egy paranoiással szelíden bánjunk, a német lakosság összessége paranoiás. … kemény kézzel kell bánni velük. Semmi értelmét nem látom, hogy támogassuk gazdaságát vagy bármiféle lépést tegyünk a megsegítésükre.” (Fred Smith: United Nations World, 1947. március. Beszerezhetõ az ENSZ Könyvtárból, New York.)
Lord Keynes brit közgazdász 1944. november 26-án kérdezte egy beszélgetés keretében Roosevelt elnököt, vajon „teljesen agrárgazdaságot” tervez-e Németország számára. Roosevelt elmondta, hogy bár az amerikai közvéleménynek azt mondták, a tervet elvetették, titokban azonban szándékukban áll megvalósítani. Roosevelt elmondta, hogy „nem szorítják teljesen” agrárszintre, a terv „meglehetõsen messze ment a Ruhr-vidék iparának visszaszorításában és számos alapvetõ német iparág megszüntetésében.”
Herbert Hoovernek, volt amerikai elnöknek adott amerikai hírszerzési jelentés szerint „a német gazdasági termelés adatainak csak egyötöde hihetõ, a többi meghamisított, hogy a felsõbb körökre jó benyomást tegyen. Az alacsonyabb beosztásúak közé Morgenthau emberei épültek be.” Ez a politika általános éhezést eredményezett Németországban a civil lakosság körében is. Nyilvánvaló, hogy a Szövetségesek politikája 1945 májusától bõ egy évig szándékosan akadályozta a németeket saját élelemellátásukban és élelmiszerimportjukat fedezõ exportjukban is. Svédországnak és Svájcnak is megtiltottak minden segélycsomag szállítását.”
(Alfred de Zayas: Nemesis at Potsdam, Lincoln és London, University of Nebraska Press, 1989.) A hiányról és többletköltségekrõl panaszkodó Szövetségesek szállítottak ugyan némi búzát Németország számára, ám közel sem annyit, amely fedezte volna a rengeteg rekvirált ipari (szétszerelt gyárak, üzemek, gépek,) és mezõgazdasági gépek, állatok, stb. értékét és közel sem annyit, hogy az megakadályozza a tömeges éhhalált, épp csak annyit, hogy egy kommunista forradalmat megelõzhessenek.

Churchill csak annyira akarta Németországot legyengíteni, hogy Oroszország ellen hasznos csatlós állam lehessen és védelmet nyújtson Nagy-Britannia számára.
Ma már tudjuk, hogy Churchill utasította vezérkarát, „hidegvérûen vizsgálják meg, kifizetõdõ lenne-e mérges gáz bevetése, elsõsorban mustárgázra gondolok”. (1943. dec. 2-án Bari kikötõjében az elsüllyesztett John Harvey amerikai hadihajón 2000 mustárgáz-bombát találtak.) Nagy-Britannia 1942-tõl ötmillió antrax-al preparált élelmiszercsomagot gyártott a Gruinard-szigeten, melyet Németországra akartak ledobni, de az 1944 júniusi partraszállás miatt erre nem került sor! (A szigetet csak a 90-es évekre sikerült megtisztítani.) Churchill 1939 novemberi rádiónyilatkozatában ez áll:
„Ez a háború egy brit háború és célja Németország lerombolása, … Kiéheztetjük a németeket. Leromboljuk városaikat. Felégetjük terméseiket és erdeiket.”
Churchill 1945. febr. 7-i parlamenti beszédébõl: „… Már megöltünk 6-7 millió németet, tehát van elég hely Németországban a keleti régiókban élõ németek számára”.
Sztálin egyetértett a Morgenthau-tervvel, ahogy Churchill mondta: „Oroszország szándéka, hogy megszerezze a német gépeket, harmonizál Nagy-Britannia azon érdekével, hogy betöltse a Németország hagyta ûrt.”

2. AZ EGYEZMÉNYEK MEGSZEGÉSE
1910. január 26-án az USA is aláírta a Hágai Szerzõdést, melynek néhány fontosabb pontja a következõ volt:
- A hadifoglyok az ellenséges kormány felügyelete alatt állnak, de nem az õket fogva tartó személyek és egységek felügyelete alatt. Emberi módon kell velük bánni.Tulajdonukban marad minden, kivéve fegyverek, lovak és hadi iratok.
- Az állam joga a hadifoglyok munkába állítása. Ezek a munkák nem lehetnek túl nehezek.
- A kormány kötelessége a hadifoglyok ellátása. Ennek ugyanolyannak kell lennie, mint az adott kormány csapatainak ellátása.
- Béke esetén a hadifoglyokat a legrövidebb idõn belül el kell engedni és hazaszállítani.
1929. július 27-én az USA, Nagy-Britannia és Franciaország is elfogadta Genfben azt a megállapodást, melynek értelmében hadifoglyai a Nemzetközi Vöröskeresztfelügyelete alatt is állnak.
1943-ban azonban a Szövetségesek megállapodtak abban, hogy a német hadifoglyokat rabokként kezelik, akikkel az adott ország katonai parancsnoka rendelkezik.David Dwight Eisenhowert 1945-ben felhatalmazták – megszegve a Hágai és Genfi Egyezményt -, hogy a német hadifoglyokat nem kell elengednie, hanem továbbra is fogságban tarthatja, ily módon a hadifoglyok ki lettek szolgáltatva a gyõztes állam terrorjának.
Philip Lauben ezredes 1987 novemberében nyilatkozta James Bacque írónak: „… a Vorges-i régió amerikai és francia táborok annyira rosszak, hogy egész Vorges egy nagy HALÁLTÁBOR”. Lauben ezredes rendszeresen dolgozott a heti POW- és DEF-dokumentumokkal, és kijelentette vallomásában, hogy az Egyéb Veszteségek kategória alatt halált vagy szökést értettek. Késõbb Lauben ezredest a Pentagon megfenyegette, nyilatkozatát pedig módosítania kellett a BBC-riporterének.
Tom F. Whayne ezredes 1946 januárjában! azt jelentette, hogy a táborok „erõsen túlzsúfoltak és a járványokhoz ideális feltételeket biztosítanak”. (Jelentés USFET Fõhadiszállásnak, 1946. január 8., Tom F. Whayne ezr., in RG 332, 383.6, 51-es irattartó.) Pollack alezredes „elõrehaladott mértékû éhezést” jelentett az ausztriai amerikai táborokból (1945. szeptember 26. RG 112, 54B és 36, NARS), Ashe õrnagy éhezést jelentett Berlinben (1945. nov.24., RG 112, 615-ös irattartó, NARS), és a Nemzetközi Vöröskereszt „riasztó állapotokat” jelentett a franciaországi amerikai táborokról (1946. 740.00114 EW 1-146-3047, 3624-es irattartó, Külügyminisztérium).
George S. Patton tábornok Beatrice Pattonnek írt levelében így fogalmaz: „Pokoli dolog nemtörõdömséggel háborút viselni és csalárdsággal gyõzedelmeskedni.” A POW-táborokban történt borzalmas NÉPÍRTÁST több fontos intézkedéssel érte el Eisenhower és vezérkara, mellyel megszegték a Genfi Egyezményt:
- FOGLYOK SZABADON BOCSÁTÁSÁNAK MEGAKADÁLYOZÁSA: 1945. május 13-án Omar Bradley és Lee tábornokok parancsba adták a foglyok szabadon bocsátását, de Eisenhower május 15-én egy SHAEF-rendelettel ezt hatályon kívül helyezte (SHAEF Központtól, 6. Hadseregcsoport jelentései, NARS, Washington).(SHAEF: Legfõbb Fõhadiszállás, Felderítõ Szövetséges Erõk)
Werner Waldemar ezredes (vöröskeresztes egység) vallomása (1990.dec.Toronto) bizonyítja, hogy a Clark tábornok olaszországi parancsnoksága idején több ezer szabadon engedett foglyot Eisenhower utasítására az amerikai tisztek újra elfogtak, bebörtönöztek és rabszolgamunkára szállítottak Franciaországba.
- A SZÁLLÁS ÉS KORHÁZI ELLÁTÁS FELTÉTELEINEK HIÁNYA: 1945. április 21-én egy Eisenhower aláírású SHAEF üzenet tudatta a tisztekkel: „Az új fogolytáborok szállást és egyéb komfortot nem biztosítanak. … a helybeli anyagokat felhasználva majd maguk a foglyok tökéletesítik.” A foglyoknak azonban nem engedélyezték még azt sem, hogy a „helybeli anyagokat felhasználva” szállást készítsenek, egy május 1-jei hadmérnöki parancs ezt kifejezetten megtiltotta.(Ad Sec Com Z Fõhadiszállás, Hadmérnöki részleg, USA. IN RG 332,12. Irattartó, NARS, Washington). Roosevelt április 12-i halála után Truman elnök folytatta elõdje politikáját.
Március 21-én ismét csökkentették az élelmiszer fejadagokat. Valentine M. Barnes alezredes is elismeri egyik levelében, hogy nem igényeltek elegendõ fejadagot a hadifoglyok számára. Áprilisban az amerikai hadsereg raktáraiban valójában bõven volt sátor és élelmiszer, de arról nem ír, ezek miért nem jutottak el a foglyokhoz. Április 22-én a hadseregnek 50 napnyi normál tápértékû fejadag állt rendelkezésre, mely 5 millió embernek biztosított volna 4000 cal./nap/fõ élelmet, további 50 napra 2000 kalória élelmet. „Hatalmas mennyiségû elfekvõ német készletek voltak…, de ez nem jelentette, hogy ehhez a katonai egységek hozzáférhettek volna vagy azokat közcélokra használhatták volna.” (Ross and Romanus: The Quartermaster Corps, 537.o.) A szolgálatban lévõ hadtáptisztek ezeket a készleteket nem kaphatták meg, mert a parancsnokoló tábornokok ezeket megtagadták. (Lee tábornok rendelkezése. In: RG 331, 383.6, 156.irattartó, NARS, Washington).
Az Egészségügyi Alakulat táboraiba kirendelt orvosok jelentéseiben az elhalálozások okaiként az éhezést, vérhast, tífuszt, tüdõgyulladást, tetanuszt, vérmérgezést, végkimerülést, kóros soványságot jelölték meg. A betegségek közül a tüdõgyulladás és a vérhas tette ki az elhalálozások 85 %-át. A minden ellátást nélkülözõ kórházakban az ápoltakat tanuk elmondása szerint ágyukból betegen és félmeztelenül küldték vissza a táborokba, mialatt ugyanazok a kórházi ágyak ezrével álltak üresen. A jelentésekben olvasható, hogy 8 gyûjtõkórházban 1.062 üres ágy volt, az un. „PWTE-t támogató kórházakban” pedig júniusban 16.229 szabad ágy volt, miközbena táborokban tízezrével haldokoltak a betegek. (Napi Ad See Jelentés, 1945. június 18. RG 332 15-ös irattartó, NARS Washington.)

Idõs, kórosan sovány német fogoly Rheinsbergben
- AZ ÉLELMISZER FEJADAGOK CSÖKKENTÉSE ILL. MEGTAGADÁSA: Churchill, Eisenhower és Sir Alan Brook hadseregtábornokok 1945. május 15-én tárgyaltak a foglyok fejadagjainak csökkentésérõl. Olyan emberek élelmét akarták csökkenteni, akik az amerikai hadsereg szeme láttára haldokoltak már akkor is. Azt a több millió foglyot, akiket titokban Eisenhower DEF-státuszba minõsített át, elvesztették jogaikat az életben maradáshoz élelem hiányában. (Jegyzõkönyv, CIGS, 1945. május 15. In: RG 59 740.00119, Control Germany 161445, 3666-os irattartó, Külügyminisztériumi Archívumok, Washington.) (POW jelentése: hadifoglyok; DEF: lefegyverzett ellenséges erõk)
Lee tábornok szerint egymillióval több ember volt az európai táborokban, mint amennyit a SHAEF elismert. Ez azt a célt szolgálta, hogy meghiúsítsa Lee-nek a foglyok élelmezésére irányuló célját. A dokumentumokból jól látható, hogy a hadszíntér tábori csendõrségének felügyelõje által 1945. június 2-án, egy napon kiadott két jelentés között a foglyok eltûnnek. Az élelem-kibocsátást a SHAEF G3-tól kapott fogolyszámra alapozták, mely 1 millióval kevesebb volt a valóságos adatnál.(A tábori csendõrség felügyelõjének júliusban kiadott jelentése, a SHAEF G3 fogolyszám csökkenés 900.000. QM Jelentések, Abilene., valamint Frankfurti am Main Fõhadtörténészi Hivatal jelentése.)
Eisenhower 1945 májusában írásban rendelkezett a foglyok élelmiszer fejadagjának lecsökkentésérõl. Az eljárás szerint további írott parancs hiányában a tisztek megtagadták a szükséges táplálékot és egyéb ellátmányt. Hughes, aki Eisenhower egyik különleges segédtisztje volt, így ír naplójában:„Nehézséget okoz a német hadifoglyok fejadagjainak lecsökkentése.”
(Hughes Iratok, Kongresszusi Könyvtár, Kézirat-részleg, Washington). Meg kell jegyeznünk azt a tényt – melyet gyakran meghamisítanak – hogy az 1944-45-ös gazdasági évben sokkal több búza, rozs és kukorica volt Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada és az USA együttes területén, mint ugyanezeken a területeken 1939-ben. Az USA és az Egyesült Királyság termelésnövekedése jóval felülmúlta a Ny-Németország és Franciaország termeléskiesését. A kanadai búza-többlet 1944-45-ben 440 millió véka felett volt. Az USA-ban kukoricából is nagy volt a felesleg. Franciaországban az 1944-es búzatermelés a fogyasztásnál 500 ezer tonnával volt nagyobb. (McSherry tábornok jelentése, SHAEF, Rosenman bírónak, 1945.márc.15. Rosenman iratok, Hyde Park). A legnagyobb pusztulást elszenvedett és egyben a legnépesebb zóna Németországban a brit zóna volt, ahol 1945 nyarán igen magas búza- és rozstermést arattak le (170 %-os!!!), a britek a foglyokat használták fel az aratáshoz. (Árpaszem Mûvelet – Barleycorn Operation). Tehát az USA és Európa élelmiszerhiányára NEM lehet hivatkozni! Kanada 1945 folyamán 6 milliárd dollárnyi élelem- és pénzajándékot adományozott Nagy-Britanniának. Az USA nemzeti összterméke a háború alatt 50 %-al növekedett, és 25 milliárd dollárt adományozott Nagy-Britanniának. (H. Duncan Hall: North American Supply. London. H.M.Nyomdahivatal, 1955.)
„Az Egyesült Államokból és a helyiektõl” az amerikai hadsereg a foglyok részére napi 2,5 millióval több fejadagot szerzett be 1945 júliusában, mint amennyit a foglyoknak kiadott. Augusztusban ez napi 3 millióra emelkedett. A „helyi beszerzés” kifejezés a hadseregnek a németektõl való élelmiszer-rekvirálására utal, ami tömeges élelmiszerhiányt okozott Németországban! A francia haderõ szintén nagyon jelentõs mennyiségû élelmet konfiskált a német polgárságtól, aminek súlyos élelmiszerhiány lett a következménye, és széleskörû éhínséghez vezetett !!! (A német-osztrák ügyek fõtitkára, 1945. aug. 2., in Series Y Internationale, 1944-49, 282. köt. 120.o. Quai d’Orsay). De Gaulle tábornok képviselõje 1945 decemberében ezt írja: „A francia zónában az embereket legjobban a francia haderõ rekvirálásai sújtják”. (In Series Y Internationale, Y51-1, 1945. nov./dec., 283.köt., 241.o.)

A Nemzetközi Vöröskereszt szerint a német lakosság és menekültek ennek következtében éheztek. Az amerikai hadsereg rekvirálásai és a közlekedés megszûnése miatt fennálló általános élelmiszerhiány következtében a németek még minimális fejadagot sem tudtak a német lakosságnak és a német területeken tartózkodó egyéb nemzetiségûeknek és hontalanoknak juttatni. (Max Huber a Külügyminisztériumnak, 1945.aug.30. In: 800.142/9-2745, külügyminisztériumi, NARS, Washington.) Jelentés készült arról, hogy az amerikai csapatok 1945 júliusában német falusiaktól (francia zónában is) 100 birkát, Csehszlovákiában Domazlicében és Hosfounban 100.000 húskonzervet, tonnaszám szárított borsót, cukrot, birkát és 700 tenyészlovat rekviráltak. (Hadügyminisztérium a SHAEF Forwardnak, június 9. In: SHAEF Távirati Napló, Abilene.) M. Layeillon francia diplomata szerint „a Szövetségesek szemet hunynak a Németországban állomásozó csapatok rekvirálása felett, mely összességében nagyon jelentõs.” (Series Y Intern. 1944-49, Y-59-2, 363. köt.,nov.Quai d’Orsay, Párizs.)
1945 augusztusában az amerikai hadsereg raktáraiban még mindig 778.000 „élelmezéshez szükséges német felszerelési” cikk volt, 2.106.000 tisztításhoz szükséges felszerelési cikk, 99.000 személynek elegendõ étkezési felszerelés, 6 millió toalett cikk, 227.000 darab barakk-felszerelés, 920.000 méter egyenruhaanyag és 19.000 tonnát meghaladó orvosi felszerelés volt!!! (Használható ellenséges hadieszközök leltára, katonai kormányzó jelentése, 1945. augusztus, Abilene.) Henry C. Settle ezredes, a Le Havre-i 106. hadosztály helyettes parancsnoka mondta egy Bacque-el (a témában kutató író) folytatott beszélgetése során:
„Annyi élelmünk volt, hogy azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele… csak meg kellett fõznünk.” Littlejohn tábornok Eisenhowernek okt. 10-én írt levelében arról ír, hogy az Amerikai Hadseregnek jelentõs feleslege van bizonyos tételekbõl, és ezeket el kellene osztani. „ … a felesleg 1945 októberében 39 %-os volt!!! … felkértek, hogy növeljük a hadseregben a gyümölcsléadagokat.” (In: RG 92, Vezérlõ Hadbiztosi Hivatal, Általános Levelezés, 1936-45. 587-es irattartó, NARS, Washington.) A felesleget néhány tiszt az USA-ba akarta visszaküldeni.
A Le Figaro-tól Serge Bromberger újságíró készített interjút a francia táborok felügyelõjével, a francia Louis Buisson tábornokkal, aki elismerte, hogy a német foglyok csak napi 900 kalóriát kapnak. Így nyilatkozott: „ez pusztán arra elég, hogy egy ágyban mozdulatlanul fekvõ ember ne haljon meg túl hamar”. (Le Figaro, 1945. szept. 22. és 29.) Bromberger újságíró pedig így írt: „Egy teljesen hiteles forrás, Le Meur atya, aki látta az éhezõ embereket a táborokban megerõsítette, hogy a foglyok állapota nyomorúságos.” Buisson tábornok fényképeket mutatott Brombergernek, aki azt írta egy cikkében: „csontvázaknak látszottak.”A franciák sok, az amerikaiak által nekik átadott foglyot szándékosan azért éheztettek, hogy rávegyék õket a francia Idegenlégióban való szolgálatra. „1946-ra a Légió 20.000 emberébõl 60 % német volt.” (Arthur L. Smith Jr.: Warrior Without Honor: Germany’s War Veterans 1945-49. 2. fejezet 70.o.)
- DEF-STÁTUSZBA TÖRTÉNÕ ÁTSOROLÁS: A POW (hadifogoly) státuszban fogva tartottakat Eisenhower egy 1945. március 10-i utasításában átsoroltatta DEF (Lefegyverzett Ellenséges Erõ) státuszba (melyet 1945. április 26-án a CCS jóváhagyott!), aminek azért volt döntõ jelentõsége, mert míg a hadifoglyokat az USA élelmezte, addig a DEF státuszban lévõket „a Szövetséges Erõk felügyelete alatt a Német Hadseregtõl várják élelmezésüket, elbocsátásukat és képviseletüket.”
Ezzel sikerült megkerülni és kijátszania a Genfi Egyezményt!
A német hatóságok viszont nem tudták ellátni a több millió DEF-státuszban lévõ foglyot, mert a Szövetségesek megszüntették a központi német szerveket, a jóléti intézményeket és a Német Vöröskeresztet is, így eltörölték a kereskedelem fontos összetevõit, a fenntartásra nem maradt „hatóság”!!! 1945. aug. 04-én Eisehower utasítására már a fogvatartott teljes német haderõ DEF-státuszba lett átsorolva, mely a halálozási arány megnégyszerezõdését jelentette. „Indoklás nincs.”- írta. (Eisenhower a CG-k keleti és nyugati hadkerületeinek, 1945.aug.4., In: RG 332 amerikai hadszínterek, II.VH, SGS 370.01 NARS, Washington.)
- A NEMZETKÖZI VÖRÖSKERESZT ÉS MINDEN MÁS SEGÉLYSZERVEZET LÁTOGATÁSÁNAK ÉS SEGÍTSÉGNYÚJTÁSÁNAK MEGTILTÁSA:
A háború vége felé az USA felhatalmazta a svájci kormányt, hogy vegye át a németektõl a Védelmezõ Hatalom szerepét. 1945. május 8-án a német kormányt megszüntették, az Amerikai Külügyminisztérium közölte a washingtoni svájci nagykövettel, hogy kormánya megszûnt védelmezõ hatalom lenni. (Külügyminisztérium a Követségnek, Párizs, 1945. május 12. In: 740.62114/5-445. Külügyminisztérium).

Az Amerikai Külügyminisztérium értesítette a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy nincs értelme a további látogatásoknak, mivel nincs Védelmezõ Hatalom, melynek jelenteni lehetne. Ezzel a kül-és hadügyminisztérium kijátszotta a Nemzetközi Vöröskeresztet és a svájci kormányt. Ez az intézkedés végleg megpecsételte a több millió fogoly sorsát. Eisenhower rendeletben tiltotta meg a tiszteknek, hogy a foglyok a német lakosságtól bármilyen élelmiszert és egyéb segítséget kapjanak, amit azonnali lelövéssel büntettek. A hadügyminisztérium megtiltotta, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottsága (ICRC) meglátogassa a táborokat és továbbítsa a foglyoknak a 13,5 millió darab vöröskeresztes élelmiszercsomagot!, mely tilalmat még az adományokra is kiterjesztették!, valamint arra, hogy a német foglyok postát kaphassanak vagy küldhessenek! A 13,5 millió magas proteintartalmú élelmiszercsomag 12.000 kalóriát tartalmazott és minden német foglyot 1946 tavaszáig életben tarthatott volna! ( E.W.Mayer, a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttjének levele Edwin Plittnek, Külügyminisztérium, 1945. július 26. In: 711.62114 Posta/7-2645., valamint egy jegyzõkönyv a SCHAEF G5-nek vöröskeresztes küldöttekkel 1945. június 13-n, Párizsban folytatott értekezletérõl. In NARS, Washington.)
A franciák rendelkeztek ezen felül még 1,6 millió élelmiszercsomaggal. A többletélelmiszer-csomagokat, melyeket a Vöröskereszt gyûjtött össze különféle országokból, a SHAEF elkobozta. (Frederik M. Vinson pénzügyminiszter utasítása a külügyminiszternek. 1945. nov. 28. In: 740.62114/11-2845, Külügyminisztérium és Dunning of Amcoss a SHAEF G1-nek, máj.29. In: 383.6/6 27-es irattartó, NARS, Washington.)
1945 május végén svájci raktárakból, ahol 100.000 tonna élelmiszerkészlet volt, két tehervonatot indított el a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága Mannheimba és Augsburgba. Az amerikai tisztek azzal az indokkal fordították vissza a szerelvényeket, hogy raktáraik tele vannak. Max Huber a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának elnöke így ír jelentésében: „Miután a németországi szövetséges hadseregek által megígért, de rendelkezésünkre nem bocsátott vonatok hiányában sajátjainkkal szállítmányoztunk Németországba, … vonatainkat nem fogadták. A raktárak telítettsége pozitív bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a kiosztások továbbra is függõben maradtak. … Nem egyeztethetõ össze szervezetünk hagyományával az, hogy tétlenül álljunk, mialatt hatalmas segélykészletek állnak azonnal rendelkezésünkre, valamint ismerve a rengeteg tábor folyamatosan egyre veszélyesebbé váló helyzetét.” (Max Huber jelentése a Külügyminisztériumnak, 1945.aug.30.) Huber állítása szerint olyan sok volt az élelem, amit nem fogadott a szövetséges hadsereg, hogy vagonok ezreire volt szükség azok visszaszállítására Párizsba és Brüsselbe. A genfi Nemzetközi Vöröskereszt tulajdonában lévõ 500 teherautón kívül Hubertnek továbbiakért is folyamodnia kellett, hogy a genfi adományozóknak visszavihesse a 30.000 tonna készletet. Az USFET Eisenhower aláírásával közölte, hogy raktáraik telítettek és megfelelõ mennyiségû készlet áll rendelkezésükre. (Eisenhower a hadügyminisztériumnak, 1945.nov.2., RG 332 7-es irattartó.) A német civilek ellátását, az árvák örökbefogadását, és egyéb szociális segítõ munkát szeretett volna elvégezni Németországban az Amerikai Kvékerek Társasága, akiket Eisenhower azzal utasított el, hogy ezeket a feladatokat a német népjóléti képviseletek látják el, viszont német képviselet nem létezett, annak ellenére sem, hogy azt a németek háromszor is kérvényezték. (Levelezés Pickett, Eisenhower és Marshall között, 1945.júl.13. NARS, Washington és jegyzõkönyv vöröskeresztes társaságok találkozója, Genf, 1946.jan.14. Mr. Dayton beszéde.) D.A. Davis, a New York-i YMCA hadifogoly-segélyezésétõl július 9-én javasolta az Amerikai Külügyminisztériumnak, hogy az amerikai hadseregtõl kapott minden áruért fizetnének, csak el tudják juttatni azokat az amerikai táborokban fogva tartott német foglyoknak. Az ajánlatot elutasították.
Meg kell jegyeznünk, hogy kb. 2 millió szövetséges fogoly ellátása Németországban a háború befejezése elõtt teljes mértékben megfelelt a Genfi Egyezményben foglaltaknak. A németországi fogolytáborokat és koncentrációs táborokat is! rendszeresen látogatták és felügyelték a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttei, és azokról jelentések is készültek. A német kormány 1.500 kalóriát biztosított a szövetséges foglyoknak, valamint a megfelelõ szállás mellett biztosította a postai küldemények átadását is!, mely naponta + 2.000 kalóriát jelentett minden fogolynak. Így a szövetséges foglyok a háború végéig napi 3.500 kalóriával voltak ellátva, valamint megkapták a külföldrõl érkezõ ruha- és gyógyszerküldeményeket is! A szövetséges foglyok 98 %-a tért haza épségben a német táborokból 1945 májusában az Amerikai Vöröskereszt hírközlése szerint!!! (Hadügyminisztérium RG 407 AG055, 1948. aug.26. és a Vöröskereszt. In: SHAEF Iratok, NARS, Washington.)
- AZ ADATOK MEGHAMISÍTÁSA: 1945 augusztusában Littlejohn pontosan elismerte, amit májusban Lee tábornok mondott: „A hadsereg kevesebb fogolyról tesz jelentést, mint amennyi van.” Littlejohn aug. 27-i memorandumában, melyet a Hadszíntér Szolgálati Erõk fõparancsnokának írt, arra a következtetésre jutott, hogy a hadsereg adatai nagyon „pontatlanok, az élelmezendõ emberek száma valójában 1.550.000-rel nagyobb. A hivatalos 3.700.000-es kérelmi alappal szemben összesen 5.250.000-en vannak.” (Littlejohn a CG-nek, TSFET Fõhadiszállás, 1945.aug.27. In: QM Jelentések, NARS, Washington.) Németországban több, mint 200 amerikai tábor volt, Németország francia zónájában, valamint Franciaországban együttesen több, mint 1.600 francia tábor mûködött. Legalább tízszer annyi német halt meg francia és amerikai táborokban a háború után, mint 1941 júniusa és 1945 áprilisa között É-Európában a nyugati front összes csatájában.
A valóságos elhalálozási arányszámok fõ bizonyítékaként jelölhetjük meg a „Medical History, European Theater of Operations” (Egészségügyi Történet, Európai hadszíntér), 14. kötet, 16. fejezet, RG 332, 166. i, Nemzeti Archívumok, Washington DC-ben található dokumentumot. Az ebben található táblázatok az amerikai hadsereg egészségügyi alakulatai által az Európai Hadszíntéren 1945. május – júniusában készült felméréseken alapulnak. Ezekbõl az adatokból arra lehet következtetni, hogy az éves elhalálozási arány 35,6 % volt (havi 2,9 %)!. Bad Kreuznachban (szintén POW-tábor) az arány még magasabb volt, havi 4,2-5,4 % között mozgott. Julien százados szerint, az amerikaiaktól átvett heidesheimi táborban havi 3 %, a remageniben havi 5,5-10 % közötti és a rheinbergi táborban havi 3-15% közötti volt az elhalálozás. (Georg Weiss, Toronto, James Bacque-nek adott vallomása; Julien százados jelentése, 11 P60, Vincennes; Charles von Luttichau, Washington; Wolfgang Iff vallomása, Frankfurt.) Az ETO Egészségügyi Története felmérésében szereplõ táborok közül hatban a megfigyelt elhalálozási arány magasabb volt 35,6 %-nál. A Mentõtársaság sofõrjei által megfigyelt arány 43 % volt! A halálozási adatok azt mutatják, hogy a francia táborok is katasztrofálisak voltak. A Német Menekültügyi Minisztérium 1950. március 31-én bejelentette, hogy a nyugatnémet családok még mindig nem találnak 1.407.000 személyt.
A Szövetségesek által a II. Világháborúban foglyul ejtett németek összlétszáma az összes hadszíntérrõl: 9.040.839 fõ volt. Ebbõl az amerikaiak összesen 5.886.310 fõt ejtettek, Északnyugat-Európában 5.224.310 fõt. (Források: NW Europe: SHAEF G1, jún. 2. Italy-South Austria: Alexander hadseregtábornok a SHAEF-nek; Bejövõ Napló, máj. 8 és 17., 1945, Abbilene. Germans int he US: Daniel Costelle: Les Prisonniers (Párizs: Flammarion, 1975), 208.o.) A dokumentumokból világosan kitûnik, hogy a SHAEF-USFET nyilvántartásokat szándékosan meghamisították, hogy kb. 1 millió foglyot elrejthessenek. 1945. június 2. volt az az idõpont, amikor a hadszíntér tábori csendõrsége felügyelõjének (TPM) napi jelentését heti jelentésre változtatták és az átállás során egyszerûen töröltek 1.042.537 foglyot a nyilvántartásokból!!!(Éjféli Csúsztatás) Az elsõ június 2-i fogolyszámokat megadó SHAEF G3 táblázat 2.927.614 POW és DEF fogolyról szól, J.C.H. Lee tábornok levele azonban az adatot 3.878.000-re korrigálja, Lee tábornok és a SHAEF közötti vita tárgyát képezõ fogolyszám tehát 950.386 fõ.
A hivatalos dokumentumokból tehát az alábbi adatokra következtethetünk:
Az USA által É-Európában foglyul ejtettek száma: 5.224.310 fõ
___________________________________________________________
Hivatalos elhalálozások (heti 0,6 %-al számolva!)
POW-táborokban (45.jún.9.-szept.8.): 145.208 fõ
DEF-táborokban (45.máj.8.-szept.8.): 310.992 fõ
TPM jelentésekbõl törölve 1945.jún.2.-án: 1.042.537 fõ
Elhalálozások a franciáktól történõ fogolyvisszaadáskor: 26.000 fõ
Elhalálozások (45.szept.-46.jan.1.): 124.023 fõ
Elhalálozások az elbocsátott foglyok között: 67.200 fõ
_______________
Összes elhalálozás: 1.715.960 fõ
Ez a cikk csak a SHAEF területén (Északnyugat-Európa) az amerikai hadsereg által foglyul ejtett német foglyok halálának vizsgálatára terjed ki (összesen: 5.224.310 fõ). Nem vizsgáljuk az olaszországi, ausztriai és az észak-afrikai hadjáratok során az amerikaiak által foglyul ejtett 660.000 fogoly, az Észak-Európában a franciák, britek és kanadaiak által ejtett 2.020.529 fogoly, valamint az Olaszországban és Ausztriában foglyul ejtett 1.134.000 német fogoly sorsát, mivel ezekrõl nincsenek fennmaradt dokumentumok (összesen: 3.816.529). Tehát a 9.040.839 összes szövetséges fogolylétszámból csak 5.224.310 fogolyra jutó elhalálozást vizsgáljuk. Tudjuk, hogy még1947-ben is mûködtek az amerikai, francia és brit táborok. Fontos lenne annak vizsgálata is, hogy hány fogoly volt még ezekben a táborokban 1946. január 1-után, valamint azt, hogy mi lett a fent említett 3.816.529 fogoly sorsa.
3. AZ AMERIKAI, FRANCIA ÉS BRIT HALÁLTÁBOROK BORZALMAI

Az emberek behajtása a táborokba 1945 márciusa után Eisenhower parancsára a Rajna nyugati partján. Óriási területeket szögesdróttal vesznek körül és ide deportálják a foglyokat, köztük sebesülteket, amputáltakat, nõket, gyerekeket és öregeket is. Május 8-a után az összes hadszíntérrõl ilyen DP (POW) táborokba szállítják be a foglyokat marhavagonokban vagy teherautókon.
Annak ellenére, hogy Eisenhower utasítására a fényképek és a legtöbb terhelõ dokumentum megsemmisítésre került, sok ezer német és amerikai szemtanú írta le könyveiben, cikkeiben, leveleiben és mondta el a táborokban uralkodó borzalmas körülményeket, az ott történteket, alacsony rangú katonáktól egészen a magas rangú tisztekig. (1950-ben az összes tábori dokumentumot és fényképet megsemmisítették, mely tényt Eddy Reese, a NARS vezetõ levéltárosa igazolt 1986-ban James Bacquenek tett nyilatkozatában.)

A Rajna-menti 6 mérföld kerületû Rheinberg táborában áprilisban egyáltalán nem volt élelem, úgy mint a többi „Rajna-réti” táborban sem. „Nem voltak sátrak, sem épületek, sem fõzési lehetõség, sem víz, sem latrinák. Egy emberre 175 négyzetlábnyi hely jutott, de egy ideig ennek ötöde-tizede. Néhány táborban annyi ember zsúfolódott össze, hogy még lefeküdni sem tudtak. A 18-as Központi Kontinentális Fogolytáborban 33 ezer hadifogoly van, befogadóképessége 6-8 ezer.”(Tábori csendõrség-felügyelõ története, 1945.máj.18., 4.o. In: RG 332, 22.irattartó, NARS, Washington) Katasztrofális zsúfoltság, megbetegedések, a rossz idõjárás és alultápláltság volt a jellemzõ az amerikai táborokra. Erre két amerikai tábornok figyelmeztetett, James B. Mason és Charles H. Beasley jelentésükben így írnak:
„Április 20. viharos nap volt, esõ váltakozott havas esõvel, hóval, csontig ható széllel, ami északról söpört végig a Rajna-völgyi síkságok felett. Megdöbbentõ látványt nyújtott a szögesdrót mögött melegedni egymáshoz kucorodott majdnem 100.000 nyúzott, apatikus, koszos, komor, üres tekintetû ember, koszos német egyenruhában és bokáig a sárban. Itt-ott koszos fehér foltok látszottak, amelyek közelebbrõl megnézve bekötözött fejû, karú vagy ingujjban álló emberek voltak! Az emberek már napok óta nem ettek, a víz biztosítása pedig gondot okozott – habár csupán 200 jardnyira folyt a magas vízállású Rajna.” („Jelentés egy amerikai német hadifogolytáborba tett látogatásról”, James B. Mason ezredes, MC-USA és Charles H. Beasley ezredes, eredeti kiadás The Medical Surgeonban, 107.köt., 6.sz. (1950.dec.), 437.o.)
Richard Steinbach ezredes, aki az egyik legfontosabb szemtanúja volt a haláltáborok borzalmainak, a követezõket írja memoárjaiban: „a körülmények szörnyûek. A foglyok többségének nem volt fedél a feje felett, többségük teljesen lesoványodott, némelyeknek TBC-jük volt, mások pedig lassanként megõrültek. ... A Morgenthau-terv volt az oka…. Az éheztetéssel Morgenthau szabadjára engedte a Németország ellen felgyülemlett érzéseit. … Sokkal inkább a bosszú volt a célja,… Természetesen a tervet jóváhagyó Franklin D. Roosevelt elnök szintén felelõs volt. … Egyszerre csodálkoztam és undorodtam.” Steinbach ezredes más táborokban is ugyanilyen állapotokat tapasztalt, így ír: „… beszéltem Burress tábornokkal. Elmondása szerint a német hadifoglyok állapota minden felfogóképességét meghaladta.” Steinbach ezredes áthelyezése után Daniel McConnell tizedes szerint az állapotok még rosszabbra fordultak. McConnellnek egy „kórházat” kellett átvennie Heilbronnban 1946 telén. Õ így ír: „Baker 4-ben, a tábor kórházában, ahová a haldokló foglyokat vitték a fõtáborból.” Az amerikai táborokban az ilyen kórházak egyszerûen csak arra voltak jók, hogy könnyebben össze lehessen szedni a hullákat. Így folytatja: „Egy vizsgálati út nyomán megértettem, hogy a Baker 4 csupán névleg volt kórház. A tisztaságnak még a legelemibb normáit sem tartották be. Nem voltak tisztító- és fertõtlenítõszerek, …. elviselhetetlen volt a bûz. … A mûtéteket fájdalomcsillapítás nélkül végezték. Éjjelente géppuskaropogások vagy puskalövések hallatszottak, amint egy-egy fogoly szökni próbált a szögesdróton át. … Sok holtestet a tábor közelében lévõ árokhoz vittek tömegsírba, majd megindult a buldózer, hogy betemesse a testeket!!!”
Martin Brech, aki amerikai õrként szolgált Andernachban mondta el elbeszélésében James Bacquenek a következõket: „Az Andernachban lévõ 50-60.000 ember éhezett, szállásuk egyáltalán nem volt, földbe vájt üregekben éltek és fûvel táplálkoztak. Amikor a szögesdróton át egy kevés élelmet akartam becsempészni nekik, egy tiszt így szólt: Ne adjon nekik enni, politikánk szerint nem élelmezhetjük õket. … Néhány tiszt játékból kinyitotta a szomjúságtól õrült foglyok számára a kapukat, akikrohanva indultak a Rajnához inni – közben géppuskával lõtték õket. Láttam, hogy vagonszám visznek ki holttesteket a táborból, de nem mondták meg, hogy hol és hogyan temetik el õket.”

Merril W.Campbell parancsnok, aki a Time magazinnak is írt levelet, valamint James Baquene is lejegyezte tapasztalatait a következõket írja:
„Szemtanúja voltam, hogy Németországban a második világháborúban az amerikaiak kegyetlenül bántak a német foglyokkal.
Az Egyesült Államok õrmestereként láttam, amikor egy amerikai katona egy német tisztet megölt azért, mert nem akarta óráját és jegygyûrûjét átadni. … 10.000 vagy még több német fogoly volt a nyílt mezõn, váll váll mellett. Esett az esõ, havas esõ és hó is. A csapatnyi fogoly legalább három napig volt élelem, víz nélkül. Ami az élelmet és a vizet illeti, személy szerint az gondolom, hogy tudtak volna nekik adni. Az õrök jórészt nagyon kegyetlenek voltak. … Azon a reggelen, amikor a foglyokat elvitték, csapattestem parancsot kapott, hogy Garmischba menjen, mivel a csapat kivonult a területrõl. Visszanéztem, hova viszik a foglyokat; ameddig elláttam, mindenütt mély sár volt. Halottak fejei, karjai és lábai álltak ki a sárból. Felkavarodott a gyomrom és undor töltött el.”
Egy másik amerikai tiszt a következõket mondta el 1990-ben Bacquenek: „Pontosan az ön által oly helyesen leírt állapotok uralkodtak Regensburgban, Moosburgban és Alsó-Bajorország és Ausztria egyéb táboraiban is. A halál és az amerikai tisztek alá beosztott lengyel õrök által alkalmazott kegyetlen bánásmód közhelyszámba ment.”

Julien százados, aki 1945 júliusában látogatta meg a dietersheimi tábort, így ír: „… sáros, élõ csontvázakkal benépesített föld; néhányuk éppen akkor halt meg, néhányuk a meleg júliusi nap ellenére karton darabokat szorított magához, és azok alatt kucorodott össze. Földbe vájt gödrökben fekvõ, éhségtõl ödémás, a várandósság paródiájaként kidudorodó hasú nõk meredtek rám; erõtlen, idõs, hosszú õsz hajú emberek figyeltek; az éhezéstõl karikás szemû hat-hét éves gyerekek néztek rám élettelen tekintettel. … Élelmet egyáltalán nem találtam e 32.000 embert számláló diestersheimi táborban. … sok haldokló beteg a forró júliusi ég alatt piszkos takarókon feküdt a földön az amerikaiak által elvitt sátrak nyomait õrzõ területen.” Ez a Diestersheim körüli 5 tábor 103.500 foglya júliusban az amerikaiaktól a franciáknak átadott helyreállítási-munkaerõ egy része lett volna, ám a franciák közöttük közel 33 ezer öregembert, nõt, 8 év alatti gyermeket, 8 és 14 év közötti fiút, halálos beteget és bénát találtak! (Julien százados jelentése a Troisieme Régiment de Tirailleurs Algérienstõl, 11P60 és 11 P65-ös irattartó, Vincennes.) Julien százados jelentésében olvashatók a következõk a Troisieme Régiment des Tirailleurs Algériens-tõl (11 P60.irattartó, Vincennes): „ 6 éves gyerekek, várandós nõk, 60 év feletti férfiak is voltak a táborokban. Mivel a DEF-táborokban nem készültek feljegyzések és a hadifoglyokról készült jelentések nagy részét pedig az 50-es években megsemmisítették, senki nem tudja hány civilt börtönöztek be. Francia jelentések rámutatnak, hogy akiket az amerikaiak feltételezetten közmunkára rendelkezésükre bocsátottak, 32.640 nõ, gyerek és idõs ember volt!” (1950-ben az összes nem-regisztrált tábori dokumentumot és fényképet megsemmisítették, melyet Eddy Reese, a NARS vezetõ levéltárosa igazolt 1986-ban.)
Az Amerikai Hadügyminisztériumi memorandumokból kitûnik, hogy rengeteg ember volt „elismert státusz” nélkül fogságban. Ezekbe a haláltáborokba az amerikai hadsereg többszázezer civilt terelt össze, többek között nõket és gyerekeket is, akik soha nem harcoltak. Ide hurcolták az elfogott öregekbõl álló polgárõrség (Volksturm) tagjait is. Több amerikai táborban volt nõknek kialakított részleg, sokan kisgyerekkel voltak. Attichy-ben a „baba-szektorban” kb. 10.000 gyerek volt, akiket nehezen viselhetõ körülmények között teherautóval és vonattal hurcoltak a táborokba. … a legtöbben vérhasban és alultápláltságtól szenvedtek. … a kórházként mûködõ egyik egykori francia barakkban nyolcszáz ember feküdt mindenfelé, az ágyakon és a hideg betonpadlón is. … A CCE 27 mûködése az egész rendszerre jellemzõnek tûnt.” (Frederick Siegfriedt százados levele James Bacquenek, 1990.júl.)

Ben H. Jackson százados a következõkrõl számolt be 1989-ben Baquenek: „… amikor közeledtem az egyik Rajna-menti táborhoz már egy mérföldrõl érezni lehetett a szagát. Barbár dolog volt.” Arthur W. von Fange fõhadnagy 1990-ben szintén James Baquekel folytatott beszélgetésében mondta a következõket: „1945 márciusában Remagen mellett úgy 12, emberekkel teli lezárt tehervagont láttam vesztegelni egy mellékvágányon. Kiáltásokat hallottam bentrõl, amelyek fokozatosan elhaltak. Nem hiszem, hogy három napig kitartottak.”
De la Bosse alezredes jelentésében ezt írja: „Hechtsheimban rongyos, csontvázzá fogyott emberek másztak a földön százával…” Jelentésében a táborokat „BAGNES DE MORT LENTS”-nek, A LASSÚ HALÁL TÁBORAINAK nevezte. Összességében a franciák 166.000 férfit, nõt és gyermeket találtak ezekben a táborokban a „lehetõ legsiralmasabb állapotban”. (De la Bosse alezredes jelentése, 1945.szept.15. 11 P60-as irattartó, Vincennes és Juin Lewisnek másolat a 3470-es sz. jelentésben, 1945. okt.15., Caffery a Külügyminisztériumnak, NARS, Washington.)
Sury alezredes egyik jelentésében írja le a következõket: Rousseau, aki Julien százados tiszttársa volt, a dietersheimi tábor kapujánál állva Julien szeme láttára lõtt agyon foglyoknak élelmet hozó nõket. Rousseaut sosem állították hadbíróság elé. (Sury alezredes jelentése, Troisieme Régiment de Tirailleurs Algériens, 1945.dec.31. 11 P60-as irattartó, Vincennes.) Francia tisztek jelentéseiben a következõket olvashatjuk: „A Sainte-Marthe-i táborban a 700 fogolyból csak 85-en voltak munkaképesek!… A hechtsheimi egykori amerikai táborban találtak 2/3-a éhezett! … Erbiseulban a munkára kapott férfiak negyede – ahogy a franciák mondták – „déchets”, hulladék volt. … Mindezek a szörnyû állapotokkal volt magyarázható, a hivatalos napi fejadag 800 cal. volt.” (Jelentések különbözõ tisztektõl, 11 P165, 7 P40-es és 11 P60-as irattartók, Vincennes., Juin panaszlevele J.T.Lewis ezredesnek, 1945.okt.11. 3470-es levél, Caffery a Külügyminisztériumnak, NARS, Washington.)
Wolfgang Iff vallomásában 1987-ben: „Szektoronként 10.000 fõs rheinbergi alosztályból 30-40 tetemet vonszoltak ki naponta. Nekem kellett segédkeznem a holttestek táborkapun kívüli vonszolásában, onnan azokat talicskákban nagy fémgarázsokba szállították, ahol levetkõztettük a holttesteket, a dögcédula felét leszakítottam, 15-20 testet egymás mellé egy rétegben kinyújtóztattam, 10 lapátnyi oltatlan meszet szórtam rá, majd 1 méter magasságig ugyanígy újabb rétegeket raktam. A személyes tárgyakat az amerikaiak számára egy zsákba tették, majd eltávoztak. Néhányan a fagyos áprilisi éjeken szerzett fagyásból eredõ üszkösödés következtében haltak meg. Sokan túl gyengék voltak ahhoz, egy 14 éves fiút is beleértve, hogy megkapaszkodjanak a latrinagödör felett átvetett deszkában, beleestek a gödörbe és megfulladtak. Néhányuk testét kihúzták; volt, amelyik mocsokkal beterítetten feküdt. Néha napi 200-an is meghaltak. Más, hasonló méretû szektorokban naponta 60-70 elszállítandó testet is láttam.” (A foglyoknak nem mondták el, mi történt a holttestekkel, de az 50-es években német pályajavító munkások fedeztek fel sok tömegsírt, emberi maradványokat, egymásba gabalyodott „Második Világháborús Német Hadsereg” feliratú alumínium dögcédulákkal.) Tehát a 100-120 ezer fõs rheinbergi táborban napi 330-770 elhalálozás történt több fogoly állítása szerint is, mely arányos Wolfgang Iff állításaival.
Paul Kaps német katona, aki a Bad Kreuznach-i táborban volt fogságban, így ír: „… Ebben a szektorban mintegy 10.000 hadifogoly és civil volt. A legrosszabb állapotban azok voltak, akiket számunkra ismeretlen okoknál fogva a kórházakból szállítottak át… frissen amputált katonák féllábbal és mankó nélkül, akik most tehetetlenül feküdtek a mocsokban vagy hasukon csúszva közlekedtek; vak bajtársak, akiknek még a fején volt a turbánszerû kötés, és kézenfogva kellett õket vezetni. … A 9. szektorban a legfiatalabb 14, a legidõsebb 79 éves volt. Egyik éjjel, 1945. május 8-án 48 foglyot lõttek agyon.” (Paul Kaps: „…und täglich sang Zarah Leander”: Die Rheinplatz, 171, 1985. július 27.)
A rendszertelen foglyokra lövöldözés a franciáknál és az amerikaiaknál is egyaránt jellemzõ volt, melyet igyekeztek eltussolni. Részeg tisztek éjszakánként jeepjükkel nevetgélve és lövöldözve hajtottak át a táboron és közben géppuskáikkal irtották a foglyokat. Egy feljegyzett esetben 47 halottat és 55 sebesültet számoltak össze. (Gobillard alezredes jelentése a koblenzi hadikormányzónak, 1945. aug.27., 11 P60-as irattartó, Vincennes.) Egy másik feljegyzésben a francia õrök úgy tettek, mintha szökési kísérletet észleltek volna, 10 foglyot lõttek le. Soubeiray fõhadnagy a Harmadik Algériai Ezredbõl tiltakozó levelet írt ez ügyben felettes tisztjének, elítélve az õröket, akik „elfogadhatatlan embertelenséget mutattak”. (Soubeiray hadnagy levele, 1945.szept.3., 11 P60-as irattartó, Vincennes). A 108. Gyalogsági Ezrednél pedig már olyan nagyfokú kegyetlenkedéseket tapasztalt a régió parancsnoka Billotte tábornok, hogy az ezred feloszlatását javasolta. (1945. aug. 30-án Billotte a Deuxieme Bureau-nak, Párizs., 11 P60 v. 11 P165-ös irattartó, Vincennes.)
Henry W. Dunning, az Amerikai Vöröskereszt hadifogoly-részlegének munkatársa tanulmányozta Jean-Pierre Pradervand, a franciaországi Nemzetközi Vöröskereszt delegációjának vezetõjének beszámolóit a francia táborokban tapasztalt szörnyû állapotokról, 1945. szept. 5-én jelentést küldött a vöröskereszt washingtoni központjába, melyben ez áll: „a franciaországi német hadifoglyok helyzete kétségbeejtõvé vált és nemsokára nyílt botrányba fullad. … Emberi csontvázakról mutatott képeket, valamint francia táborparancsnokok leveleit, akik felmentésüket kérik, mivel nem bírják elviselni az éhenhaló foglyok látványát. Pradervand a francia kormány minden tagjához folyamodott, de hiába.” (Dunning a Külügyminisztériumnak, 1945. szept. 5. Külügyminisztériumi Archívumok, Washington.) 1945. szept.26-án Pradervand levélben kérte De Gaulle tábornok segítségét és jelezte, milyen borzalmas állapotok uralkodnak a táborokban. Levelében ezt írja: „… E foglyok most 600.000-en vannak. 50.000-en amputáltak, vakok, õrültek, tuberkolózisban szenvednek, stb., 150.000-en súlyosan alultápláltak. … nem élik túl a telet. … A Vöröskereszt Nemzetközi Szövetségének rendelkezésre áll a Német Vöröskereszttõl megmaradt bizonyos tõke, az USA-ban lévõ német foglyoktól kapott ajándékok, valamint francia kézben lévõ hadifoglyok ajándékai. Ezen a pénzen a Bizottság vásárol élelmet, ruhát és orvosságot a német foglyok számára. … rengeteg élelem van Genfben is, melyeket a Bizottság hajlandó megvenni, hogy átadhassák a foglyoknak.” Leveléhez fényképeket is csatolt. Levelére nem kapott választ! De Gaulle-nak szüksége volt az amerikai élelmiszer- és fegyverszállítmányokra a Ho Chi Minh-nel folytatott vietnámi háborújához, valamint ahhoz, hogy Szíriát elfoglalhassa a britektõl, így szemet hunyt a francia haláltáborokban uralkodó borzalmak felett.
George Weiss fogoly tanúvallomása (Toronto, 1988): „Egész éjjel egymáshoz passzírozva kellett ülnünk. A legrosszabb a vízhiány volt. Saját vizeletünket ittuk meg. Néhányan a földre hajoltak és azt nyalogatták, hogy valami nedvességhez jussanak. A Rajna pedig ott folyt a kerítés másik oldalán. Az õrök a kerítés másik oldaláról vizet és cigarettát árultak nekünk. Egy cigaretta 900 márka volt. Ezreket láttam meghalni. A holttesteket ezután elszállították.”
Johannes Heising, egy Rajna-menti kolostor apátja volt, aki a 90-es években kiadott egy könyvet a remageni amerikai táborokban átéltekrõl. Franz-Josef Plemper szintén ebben a táborban volt fogoly, így ír: „… egyik éjjel az amerikaiak élõ embereket buldózereztek be rókalyukaikba. 1945 áprilisának egyik éjjelén az esõben és sárban velõtrázó sikolyokra és hangos nyögésekre ébredtem félálmomból. Felugrottam, és úgy 30-50 méterre egy buldózer fényeit pillantottam meg. Majd láttam, amint a buldózer elindul az ott fekvõ foglyok tömege felé. Az elején egy tolólemez volt, mellyel utat vágott magának. Hogy hány embert temetett be élve a lyukakban, nem tudom. Nem lehetett már megállapítani. Tisztán hallottam a kiáltásokat: Gyilkosok!”
Helmut Liebich tizedest 1987-es vallomása szerint az amerikaiak 1945. április 17-én fogták el és a gothai DEF-táborba szállították, ahol nem voltak sátrak, csak a sárrá dagasztott mezõ köré húzott szögesdrót. A kevés kis élelemért, amit kaptak (és melyet késõbb még a felére is csökkentettek) valóságos vesszõfutást kellett tenniük úgy, hogy az õket bottal ütõ õrök sorfala között kellett elõregörnyedve futniuk. Április 27-én a heidesheimi táborba szállították õket, ahol napokig semmi élelmet nem kaptak, sorra haltak meg a földön fekvõ emberek. Egy esõs éjjelen Liebich látta, amint a puha homokos talajba vájt gödör fala ráomlott a kimászni képtelen, gyenge emberekre. Megfulladtak, mielõtt társaik kimenthették volna õket. Látta, hogy napi 10-30 holttestet vonszoltak ki részlegébõl, ahol eleinte 5.200-an voltak. Késõbb a Bad Kreuznach melletti egyik táborba, Bingen-Budesheimba vitték, ahol a foglyok száma 200.000 és 400.000 között mozgott, fedele, élelme, vize, gyógyszere és elegendõ helye senkinek sem volt. Hamarosan vérhast kapott és a tífuszt is megkapta. Félájultan egy nyitott tetejû vagonban 60 másik fogollyal ismét útnak indították, a hollandok a hidakon állva dobálták rájuk a köveket. 3 nap után támolygott be a hatalmas rheinbergi amerikai táborba, ahol szintén nem volt se fedél se élelem számára. Amikor egy kisadag élelemhez jutott, az rothadt volt. Az emberek itt ezt mondták: „35 napig éheztek, 15 napig egyáltalán nem kaptak enni.” Az ilyen jellegû táborokban 1945 májusában a halálozási arány évi 30 %-os volt. Még a foglyok naplóiban vezetett írásokat is ellenõrizték az õrök, büntetés járt azért, ha arról írtak, ami a táborokban folyt. A rheinbergi tábort június közepén adta át az amerikai hadsereg a briteknek a szemtanúk vallomása szerint úgy, hogy eldózerolták a tábor egy részét, ahol a vájatokban még élõ emberek voltak.
Heinz Janssen így ír a Kriegsgefangenen in Rheinberg c. írásában (1988): ”Csak 1945 áprilisában többszázezer német katonát, kórházi ápoltakat, amputáltakat, nõi kisegítõket és polgári személyeket fogtak el. Az egyik fogoly 80 éves volt, egy másik pedig 9 éves. … Gyötrõ éhség és szomjúság voltak társaik, és vérhasban haltak meg. Hétrõl-hétre kegyetlen ég áztatta esõvel õket … amputáltak kétéltûként csúsztak, fázva és átfagyva a sárban. Nap és nap után és éjre éj a szabad ég alatt feküdtek kétségbeesetten Rheinberg homokjában, vagy beomló vájataikban kimerülten aludtak bele az örökkévalóságba.”
Werner Steckelings, aki a 1503477-es sz. fogoly volt, 1986-ban, Stralenben tett vallomásában elmondta, hogy a nagy amerikai heilbronni táborból, ahol egy földbe vájt üregben éhezett, elszállították õt egy francia táborba, Ribesaltesba. Víz alig volt, a vizet hordó teherautó vezetõje a kapu elõtt nyitotta ki a tartályt és amint a víz a piszkos földre ömlött, nevetett a benti, szomjazó foglyok kiabálásán. Barakkjában naponta 3-4-5 ember halt meg a 80-ból. Voltak napok, amikor 20 holttestet segített a tábor bejáratához vonszolni. Késõbb átszállították õt az aubagnei táborba, ahol fejét leborotválták. Kopasz volt, 36 kiló és 19 éves. Így vitték õt egy mûtrágya-gyárba dolgozni 3 évre.
Heinz T., aki egy 18 éves fiú volt, amikor egy rövidnadrágban, mezítláb vitték el az amerikai katonák egy kórházból május 8-án, így vall: „… mindannyiunkat bevagoníroztak, … három napig utaztunk bezárva, megérkeztünk Rennes-be. A táborban több, mint 100.000 fogoly volt. … Majd 8 hónapig maradtunk Rennes-ben. … Igazi élelemhiány volt. Amikor az amerikaiak elhagyták a tábort, csúnya dolgokat mûveltek a franciákkal, akik rajtunk bosszulták ezt meg. Az amerikaiak mindent elvittek a katonai kórházakból. Betörték az ablakokat, hogy a fûtésrendszert is elvihessék. … Késõbb, amikor legyengültünk, és a legkisebb mozdulattól is elájultunk, számolhattunk, hogy még hány óránk van hátra. Az alultápláltság elért abba a stádiumba, hogy a túl gyorsan tett legapróbb gesztus is ájuláshoz vezetett. Emlékszem, amint mind ott ültünk a napon a földön, azt mondtam magamnak, rendben, még hat óra a levesig, és mivel semmi dolgom, mondtam, rendben, ha ezt az apró és gyors mozdulatot teszem a kezemmel, akkor három órán át ájult leszek, ha még egyszer megteszem, akkor az még három óra, az összesen hat, ami nem számít be fogságom idejébe. Olyan ritkán kaptunk enni, hogy az emberek általában betegek voltak, és aki beteg volt, kórházba került. Ha valaki kórházba került, azt nem láttuk viszont. A Vöröskeresztet nem láttuk, két évig senki nem jött sem ellenõrizni, sem takarót hozni. 1947-ben jöttek elõször. Az épületek közötti füvet ettük.”
Charles von Lüttichau, aki túlélt 3 hónapot a táborban, így ír: „Egész éjjel vízért sorakozó emberek csoszogtak a vájatok között csúszós földhányásokon. Rémálmukban az emberek kiáltoztak. Zsúfolt szögesdróttal körülvett táborokban tartottak a szabad ég alatt, és alig volt élelem. A latrinák csak a szögesdrót-kerítések melletti, gödrök fölött átvetett gerendák voltak. Aludni csak úgy tudtunk, hogy kézzel üreget vájtunk a földbe, aztán a vájatokban összebújtunk. Nagyon össze voltunk zsúfolódva. A beteg emberek a földre végezték dolgukat. Hamarosan sokunk annyira gyenge volt, hogy még a nadrágját sem tudta letolni dolga végzése elõtt. Így ruhánk és a sár is, amin jártunk, ülnünk s feküdnünk kellett, fertõzött volt. Eleinte az esõt kivéve nem volt vizünk. Késõbb több órás, néha egész éjszakai sorban állás után csak néhány kortynyit kaphattunk.

Az ásással felhányt puha földön, a vájatok között kellett járnunk, így könnyen beleeshettünk az üregekbe, de kimászni már nehéz volt. Tavasszal majdnem egyfolytában esett. Többnyire nem volt mit ennünk. Máskor kaptunk egy kevés K fejadagot. A csomagolásból láttam, hogy egytizedét kaptuk annak a fejadagnak, amit saját embereiknek osztottak. Így végül talán 5 %-át kaptuk az amerikai hadseregbeli normális fejadagnak, ami 4000 kalória volt. Panaszkodtam az amerikai táborparancsnoknak, hogy megszegi a Genfi Egyezményt, ám õ csak annyit mondott: „Felejtse el az egyezményt. Önöknek semmi joguk sincs. … Pár nap múlva a táborba egészségesen került ember már halott volt. Láttam társainkat, amint a tábor kapujához holttesteket vonszoltak, ahol azokat egymás hegyén-hátán a szállításra szolgáló fuvar kocsira hajigálták.”
Gertrude Maria Schuster túlélõ írja Krigsgefangenenlager Galgenberg und Bretzheim c. könyvében, (1985, 40-41.o.): „Egy 17 éves fiú, aki láthatta a távolban szülõfaluját, állandóan a szögesdrót-kerítés mellett állt sírva. Egyik reggel a foglyok lelõve találták a kerítés lábánál. Az õrök himbálódzó testét figyelmeztetésül a drótra akasztották. A foglyokat kényszerítették, hogy elsétáljanak mellette. Sokan felkiáltottak, „Morder, morder!” Megtorlásképpen ezeknek a foglyoknak 3 napig visszatartották a fejadagjukat. … Sokunknak ez a halálát jelentette.”
C.H. Beasley ezredes tudott a táborokban fennálló borzalmas körülményekrõl, jelentésében így ír: „az öregek és gyengék nem képesek az adott körülmények között élni. Sinzigben öregek, rokkantak és legyengültek is vannak. … A szükségesnek ítélt körülmények a jelen felszerelésekkel még csak meg sem közelíthetõ.” A helyzet javítását azonban nem szorgalmazta õ sem, elrendelte, hogy DDT-t szórjanak a foglyokra, ezzel akadályozva meg a tífusz kitörését. Beasley utasítására a remageni tábor kapujára kifüggesztették: Tífusz, tilos a bemenet!”.(PWTE Helyzetjelentés, április 30. Beasley, NARS, Washington.)
Francis Biddle, az USA egykori igazságügy minisztere szerint a holttestektõl elszedett órákkal és ékszerekkel a hatalmas németországi feketepiacot látták el. Több ezer amerikai tiszt és õr adott el a német piacokon ékszereket és órákat, melyeket a német foglyoktól és halottakról szedtek le. Némelyek 1-1 alkalommal 8.000 dollárt is kerestek, majd a pénzt titkosszolgálati emberükön keresztül visszacsempészték az USA-ba és ott farmot vásároltak rajta.(Biddle iratok. Konferencia Jegyzetek, Nemzetközi Haditörvényszéki Iratok, G.Arents Resaerch Library, Syracuse, New York, 1945.okt.2.)
4. A TÖRTÉNTEK ELTITKOLÁSA, NÉMETEK ELLENI PROPAGANDAHADJÁRAT
Hogyan lehetett ilyen széleskörû és milliókat érintõ borzalmakat eltitkolni? A táborokból elengedett vagy a briteknek ill. franciáknak átadott emberek terjesztették, elmondták mi folyik ezekben a táborokban. A tábori híreket nem lehetett eltitkolni a németek elõl, de a sajtóban való nyilvános tárgyalásukat meg lehetett tiltani.
Eisenhower és képviselõi fenntartották a cenzúrát, az újságoknak, könyvkiadóknak, rádióállomásoknak és filmszínházaknak engedélyre volt szükségük, hogy az amerikai zónában mûködhessenek. Patton tábornok jegyezte fel egy ebédnél Eisenhower szavait: „… amíg hadiállapot volt, egyedül a rend és a fegyelem volt fontos, de most, hogy a hadiállapot megszûnt, a világ közvéleménye lett a fontos – látszólag akár helyes, akár nem.” (Blumenson: Patton Papers , 784. o.)
Amikor a német nemzet négy részre szakadt 1945 után, történelmét a politikai megosztottság, a cenzúra, az elkendõzés és a szövetségesek felé irányuló kritikától való félelem törte darabokra. Ebben a témában sem formálódott intelligens közvélemény, mivel nem engedték azt megnyilatkozni. A megszállás kezdete utáni általános zûrzavarban a britek kampányt kezdtek a híresztelések ellen. Megdöbbentõ a tény, hogy egy értekezleten éppen egy német polgármester szavai voltak a következõk: „ A Neue Hannoverische Kurierban és a Nachrichtenblattban jelenjék meg minden híresztelés hivatalos cáfolata. A Katonai Kormány adjon ki rendeletet, hogy a nép olvassa el a cáfolatokat, majd a Katonai Kormány külön rendelkezzék arról, hogy a cáfolatokat el is kell hinniük.” Miután eltörölték a zónákat és a nyílt cenzúrát, nem változott a helyzet, az Adenauer kormány ideje alatt kialakult viselkedés, a bûntudat, az önvádaskodás már a német nép történelmének részévé vált.
1964-ben Harry Elmer Barnes amerikai történész megdöbbenve tapasztalta a németek körében uralkodó és a történelemben páratlan bûntudatot, mely az önvád iránti érthetetlen függõséggel párosul. Mindebben sok történész az átnevelõ kampány „sikerét” látja, melynek a német nemzetet alávetették a háború után.
Walter Lippmann , a The New York World fõszerkesztõje így ír: „Egy háborút csak akkor lehet elveszettnek tekinteni, ha területét elfoglalja az ellenség, a vereséget szenvedett nép vezetõ elitjét háborús bûnös perekben elítélik, a meghódítottakat pedig átnevelõ programnak vetik alá. Ehhez nyilvánvaló módszer a gyõztes történelemszemléletének a vesztes agyába való beültetése. Csak ha a gyõztes háborús propagandája belépõt talált a legyõzött történelemkönyvébe és a következõ nemzedék is elhiszi azt, akkor tekinthetõ az átnevelés valóban sikeresnek.” (idézi H. Diwald: Geschichte der Deutschen, Propylaen, Frankfurt 1978.) Fridrich W. Grimm nyilatkozta a következõ szavakat, melyeket neki 1945 májusban egy magas rangú szövetséges tisztségviselõ mondott el: „addig fogjuk folytatni ezt a horror-propagandát, amíg senki nem fog elfogadni egyetlen jó szót sem a németekrõl. … és amíg maguk a németek is annyira össze nem lesznek zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudják, hogy mit tegyenek!” (Politische Justiz, die Krankheit unserer Zeit, Scheur, Bonn 1953.)
UTÓSZÓ
A brit fõügyész, Sir Hartle Shawcross egyik 1984. március 16-i beszédében a következõket mondta:
„Lépésrõl-lépésre jutottam arra a meggyõzõdésre, hogy a kommunizmus céljai Európában sötétek és végzetesek. A nürnbergi perek során én, az orosz kollégákkal együtt elítéltem a náci agressziót és terrort. Most úgy vélem, hogy Hitler és a német nép nem akart háborút. De mi hadat üzentünk Német
Németo

Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 4.11 másodperc
1,778,771 egyedi látogató