Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 9

-> Online tagok: 1
CharlesHoife

-> Regisztráltak: 339
-> Legújabb tag: Taylorbog

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Az aranykor nemzedéke

Hírek


Idõszaka: kezdetektõl Kr.e. 2369-ig, a sumeriai Úr városának az akkádok általi
elfoglalásáig tart. Az emberiség öt korszakából az elsõ, az aranykorának
megfogalmazott õskõkori õsközösségét azért lehet e jelzõvel kiemelni, mert
valóban az is volt. De Graves megfogalmazásától eltérõen, az emberiség arany-
kora nem csak azt jelenti: „Alalkomeneusz és társai voltak az úgynevezett
aranykor nemzedéke”. Hanem a szabatos megfogalmazásában, az Alalkomeneusz
és társai (Zeusz kora) nemzedékei még csak nem is léteztek az emberiség
aranykorában. Így nem is általuk keletkezett, ezért nem is õvelük ért véget
az emberiség aranykora. Hanem pont akkor ért véget ez az aranykor, amikor az
idézõjelben megfogalmazott nemzedék elsõként megalakult az akkádok létrehozta
Óasszír Birodalom területén. Az is igaz, hogy az Alalkomeneusz nemzedék
az asszírok elsõ regnálása idején indítja el azt az úrnépi vándorlást 2369-
tõl, ami prehellénekként eljut az Égei-tenger vidékére is, de elsõként csak az
aranykornak az ezüstkora változását idézi elõ.
A szóhasználatunkból adódóan, a prehellének fogalma még az akkádok által
elsõ ízben menekülésre késztetett sumer eredetû törzseket jelentik. Õket követi
majd a második és szintén sumer eredetû hellén vándorlás, de idõrendben csak
a Középasszír Birodalom regnálása idejében. Kicsit pontosítva az emberiség
aranykora a kezdetektõl tartott, a fajunk kifejlõdésétõl (évmilliókkal azelõttrõl)
egészen az Alalkomeneusz nemzedékének asszíriai megjelenéséig. Amely
generáció hatalma épp azáltal nyer teret, de teljességében majd csak az általunk
vaskori nemzedéknek írtak idejében, amikor az asszírok elsõ terjeszkedése
idején, mint prehellén vándor pásztornépekként elérnek az Égei-tenger vidéké-
re, még kis létszámban és elsõ ízben beköltöznek az ógörögök közé.
Az ismertetés elején térjünk ki arra, hogy miért pontos az aranykor nemzedé-
keinek a nyelvi megfogalmazása? Jelentsük ki, nem azért, mintha az arany,
mint kultikus fémtárgy az õsközösségben valami ismeretlen anyagi gazdagság
hordozója lett volna. Hanem az õskõkor szellemi tisztasága az, amit az arany,
mint fém természetes valóságába, a kitörölhetetlen ragyogásával az életük bearanyozásába
kódoltak. Az õseink e természeti tisztaságot hordozó vallási kifejezõdésére
épült fel az arany kultuszvilága, mely bizony a természetes valósá-
gában, a legnagyobb tiszteletben állt a kõkori ember hitvilágában. Ugyanis az
arany, mint a legcsillogóbb fém, kifejezte a hitvilágukat, mégpedig a teremtõ
erõvel felruházott Napisten mítoszát. Ragyogott, mint a Nap.
Õk még nem az arany értékmérõ jelenségét tisztelték e fémben, amivé az aszszír
imperializmus és arisztokrata utódai e sajátos érték alapú civilizációjukban
lealacsonyították, hanem az õsi társadalmaik összetartozásának a szimbólumát,
társadalmuk közös eszmerendszerének tudati alapját jelentette. Akik szerették a
Napistenüket, azok az aranytárgyaik megszemélyesítésével is kifejezték imádatukat
feléje. Ennek érdekében szebbnél szebb kultikus mûtárgyakat, emblémá-
kat készítettek a soha sem el nem pusztuló anyagból. Majd az arany értékmérõ
tulajdonságait felismerõ és ezt kihasználó hódítók lesznek azok, akik e fém
elrablásával egy új világnézetet, a pénz és a vagyon hatalmát alkotják meg
maguknak. A megfordított világképük szerint, az õsnép elsõdleges anyatiszteletére
épülõ másodlagos princípiumú Napisten hitbõl formáltak, egy elsõdleges
princípiumú pogány (apatiszteletû), felépülésében hamis, de mégis egy saját
hím isteni elvet maguknak (Jahve, Úristen és Allah), a Pénzisten, vagy Hadisten
idealizmusa képében.
Próbálta már valaki leírni a mondáink alapjául szolgáló aranykort megélt emberi
kultúra pillanatképét? Gondolom, még nem. Azért nem, mert bár mindenkinek
pontosan tudnia kellene, miszerint a mai történelemtudományunk a Janus-arcúsága
szerint, tartalmában egy hamis tudomány. Azért hamis, mert
ugyan a történések idõsorai megfelelnek a tudományosság kritériumának, de a
hozzá rendelt magyarázatok nagy részben hazugok, meghamisítottak. Ennek
okán, hiába is próbálta, esetünkben Graves helyesen leírni a görög mítoszok
történelmi motivációit, nem tudhatta, mert elõtte pontosan újra kellett volna
írnia neki is az egész világtörténelmet az igazság tanára.
De ha az írónk ezt nem tette, nem tehette meg, akkor nekünk kell megpróbálni,
a Tisztelt Olvasóval közösen, az újra gondolt világtörténelem szerint, akár e
könyv segítségével is. Miként az elõzõ, vázlatszerû történelmi felsorolásból is
kitûnik, az emberiség aranykora nem akkor zajlott, ahogy a mítoszában Graves
írja, hanem egy korszakkal hamarabb. A korszakváltás kiváltó oka, amikor
Kr.e. 2369-ben, az Óasszír Birodalom elõször szerzi meg a társadalmi hatalmat
Mezopotámiában és utána a Földközi-tenger keleti medencéjében.
A témakörünk kifejtéséhez elengedhetetlen, hogy valamiképpen megpróbáljuk
rekonstruálni azt az életformát, amelyben õseink életét a boldog aranykorral
jellemezhetjük. Induljunk ki abból a fejlõdéstörvényi ténybõl, hogy fajunk a
kezdetektõl kizárólagosan csakis matriarchális életformában volt képes fenntartani
sikeres evolúcióját. Hiszen mi jellemzi minden fajnak az életfenntartását?
Bizony az anyák, és az általuk szült utódok mindenek feletti védelme. Ha ez
nem így lett volna az embernél is, akkor mi ki sem fejlõdhettünk volna önálló
fajjá, modern emberré, mert már rég kihaltunk volna. Mindezt nagyon jól látja
és írja le nekünk Graves e kiemelt mítoszában. Csak azt nem értem, miért nem
karolta fel az Õ ez irányú tiszta világlátását a kora szakirodalma a 20. században?
Nézzük, hogyan is élhetett az õskõkori emberiség? Úgy, hogy a hordaszülõ
anya, nevezzük a MAMA õsszavunk után matrónának, volt a mindenkori, ké-
sõbb már családoknak nevezett emberi közösségek valódi vezetõje. Megjegyezve,
hogy a matróna görögkeleti vallási megfelelõje a mátriárka (fonetikusan)
vagyis az Õsanya, és ennek a hímnemû változata a pátriárka (görögkeleti
egyház fõpapja, ahol már szintén megfordult az uralmi rend). Nagyon fontos,
hogy a matróna általa kiválasztott vezérhím pedig mindenkor a horda teremtõje
és védelmezõje. Könnyen érthetõ, hiszen a hordaalapító anya szülte az egész
hordát, ezért a leánygyermekei és/vagy közeli nõrokonai és azok leszármazottai
alkották a hordaközösségüket, és követték õt a hordarangsorban. Így alkották
meg, szakszóval a matrilineáris leszármazási vonalukat.
Ha megértettük a matriarchális társadalom lényegét, miszerint az õsközössé-
gekben az utódok nem a férfi patrilineáris leszármazása szerint kerültek megnevezésre,
hanem az egyes õsanyák leszármazási vonalai szerint, akkor elérkez-
tünk az egyik legfontosabb történelmi igazságunkhoz. Miszerint mindazon
származási vonalak, amelyeket õsi férfi leszármazási vonalakként ismerünk
meg például az öt világvallásban, már mind-mind történelmileg hamis, irodalmilag
képzett névsorok. Vagyis megsemmisítették és eltagadják a helyükben
létezett anyai leszármazás névsorait. Azt nem lehet ugyan bizonyítani, hogy
ilyen nevû férfiak ne léteztek volna 3-4 ezer év elõtt, mint például Uranosz
vagy Kronosz. Viszont az is természettörvényi tény, hogy akkoriban a családokat,
a nemzetségeket szülõ õsanyák alapján különböztették meg az emberi kö-
zösségekben. Például az ezüstkorban említve az aiol és ión törzseket, akik az Ió
= Holdistennõtõl eredeztették önmagukat, miként Gaia gyermekeinél láttuk.
De hol is van a férfiak helye a hordaközösségekben? A természettörvények
szerint, az ivaros szaporodásban, a káros beltenyészet elkerülése okán, úgy
teljesült a fenti tételünk, ha minden esetben egy idegen, távoli rokonsági fokban,
egy erre alkalmas legerõsebb hímet fogad be a matróna, a teremtõi feladatok
és a védelem érdekében. Vagyis már az õskori szerelmek is a távoli, vagyis
a nem rokon hímek irányába mutatkoztak. Pontosítva, a körkörösen szétterjedõ,
rokonalapú nagy közös élettérben élõ õsi hordaközösségekben a párválasztást a
nõk, a matrónák irányították, hogy a genetikailag a legalkalmasabb, és a védelem
érdekében a legerõsebb férfit fogadják be a közösségükbe. Megjegyezve, a
kezdetekben talán csak egy-egy évre (mint a pünkösdi királyok hagyományá-
ban), míg a görög királyságokban már akár 8 vagy 19 évre is korlátozva. A
többi kevésbé alkalmas férfi, a legõsibb hordaközösségek idején, talán jó szóval
jellemezve hím galerikbe csoportosulva, alkották a hordaközösségek külsõ
védelmi vonalait, az akkor még sok és nagytestû természetes ellenségeik felé.
Bizony az õsidõkben e külsõ védelmi vonalban a ragadozók elleni harcban igen
sok ifjú hím veszette, áldozta életét az anyaközpontú hordák védelmében. Csak
a legszerencsésebb, a legerõsebb férfiak maradtak így fenn, hogy majd egyszer
más-más hordaközösségnek a vezérhímjévé válhassanak.
Ha már a szerelemnél tartunk, említsük meg, hogy minden ilyen természetû
szavunk még abból az õsközösségi úrnépi kultúrkorból eredt, amikor a matróna
volt a horda vezetõje. Gondoljunk csak arra, hogy az anyajogú magyar õsnyelv
milyen sokszínûen tudja kifejezni a szerelmet? Vele szemben az indoeurópai
népek apajogú nyelveiben szinte csak a szex fogalmát ismerik. Hiszen akkor
még a hímek voltak azok, akik be akartak költözni a horda udvarába = lakóterü-
letébe. Innen ered az udvarlás fogalma, és hatalmas nyelvi hagyatéka. Miként a
feleség fogalma is a fele-õsiség jelentésébõl keletkezett. Bizony akkoriban
minden esetben a férfiak költöztek be az úrnõhöz, az õ életközösségébe, a benõsül
fogalma szerint, vagy alakítottak új hordaközösséget a szerelmükkel.
Egyszerûen nincs is szava az õsnyelvnek a „nõ benõsülésére” a férfihoz. Már a
késõbbi korokban, a vegyeshatalmi viszonyokban alakulhat ki a házasság fogalma,
a hordaanya számára épített ólba (elõtte barlangba), házba való beköltö-
zésként. Majd csak a hímuralmú pogány világban fordul meg a trend, és a már
alávetett nõk költöznek a férjük így-úgy megszerzett magántulajdonú házába.
Tácsi István

Hunok vagyunk, sólyom népe
Ereinkben sólyom vére.
Õsatyánkat sólyom szülte,
Õsanyánkat Isten küldte.
Királyaink koronáján
Aranysólyom fényesen áll.
Feje türkiz, teste arany
Szellemében nap fénye van.
Õsök lelke szellemlénye,
Aranysólymunk szent rejtélye.
Nap madara fény hírnöke,
nemzetünknek égi jele.
Hunok vagyunk a Nap népe
Sólyomlelkek összessége.
/Cey-Bert Róbert Gyula/











Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 1.70 másodperc
2,747,169 egyedi látogató