Hunok Nagy Szövetsége

Navigáció

Felhasználók

-> Online vendégek: 7

-> Online tagok: 1
CharlesHoife

-> Regisztráltak: 323
-> Legújabb tag: ScottIdock

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Az utolsó Táltos...

Hírek



Az utolsó Táltos - Magyar monda, Wass Albert nyomán

Badacsony vén hegyén, a Balaton kék vize fölötti bazaltszikláinak üregeiben, barlangjaiban sok-sok száz évvel ezelõtt itt rejtõzködtek az Öreg Õsten utolsó hûséges szolgái és ide menekült az utolsó magyar táltos is.

Sok éven keresztül élt itt barlangokban, bujdokolva a papok és német-bizánci lovagok elõl.
Rejtekhelye feltáratlan maradt és az Öreg Õsten hû szolgájára senki sem talált rá.
A táltos már nagyon megöregedett, elhatározta, hogy elhagyja Badacsony hegyének hû védelmét és a nyugati gyepük világát elhagyva biztonságos helyre megy.

Egy szép, napsütéses téli reggel elhagyta búvóhelyét és elindult, át a Balaton vastag jegén, gyalog, nyugodtan, békésen.

Tarisznya vállán, õseitõl örökölt módon elkészített szárított hús és pogácsa, tûzgyújtó szerszáma.
A hóna alatt vitte kincsét, amit élete árán sem adna, cserzett bõrbe csomagolva.
A tihanyi apátság õrszeme a tó jegén meglátta a magas szikár öregembert és riadóztatta a zsoldosokat.
Szemük elõtt lebegett a veszprémi Gerhard úr által kihirdetett vérdíj.
A tihanyi zsoldosok állig fegyverzetben, csörömpölve eredtek az öreg táltos nyomába.
Az öreg hallotta, de nem fordult hátra.
Ha táltos lován lenne, akkor nem érnék utol!
De az öreg nem gyorsított, nem fordult meg, csak ment és ment a saját nyugodt, biztos tempójában.

Tudta, hogy élete Isten kezében van és nem ember szándékában.

A távolság csak csökkent és csökkent az üldözõ zsoldosok és az öreg táltos között.
Az Öreg Õsten nem hagyta cserben hûséges szolgáját, hatalmas recsegéssel, ropogással beszakította a Balaton jegét a zsoldosok alatt, kik mind odavesztek.
Az öreg biztos léptekkel ment tovább!

„Hála néked és áldás, vizeknek Ura!” mormogta.

A nép hálából emlékezik az Öreg Táltosra, a jég ma is sokszor megreped, és ezt azóta rianásnak nevezik.

Aznap halászok adtak szállást, ételt, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Tavaszra az Alföldet is elérte, ott a pusztai népek, testvérként vendégelték meg. Marasztalták, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek.
Szíve húzta, csak húzta.
Elérte Erdély hegyeit. Melegség öntötte el, de lábai és teste nem bírta, összeesett. Egy kunyhóban tért magához. Egy asszony hajolt fölé.
- Ki vagy te, asszony? – kérdezte az öreg táltos.
- Látó vagyok, népünket gyógyítom, anyámtól tanultam – felelte a rimaasszony.
Az öreg féltette az asszonyt, mert úgy tudta, boszorkánynak kiáltják és elégetik. De a rimaasszony megnyugtatta:
- Régen nem, Kálmán király törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek!
Az öreg megnyugodott, majd hozzátette:

„Áldja õt a Magyarok Istene!”

Az öreg táltos békében maradhatott így a rimaasszonynál tavaszig.
De az öregnek mennie kellett, át Erdélyen, a Maros völgyén.
Ment patak partján, hegygerincen, míg nem a hegyek és a fák az Égig nem értek.

Ez Székelyföld!
Az öreg táltos hazaért!

Az öreg táltos pár évig élt a székelyek között.
Észre sem vette, hogy õsi hitét, vallását ismerik a Székelyek, akik nem felejtenek és hittérítõkereszténység nem térítette el õket.

Õrzõk voltak õk.

Õsi szokás szerint bocsánatot kértek a fától mikor kivágták, s állattól mikor elejtették.
Áldomást ittak, az elsõ loccsantást az Anyaföld kapta, a tüzet földdel oltották el.

Ismerték õstörténetünket, megõrizték rovásírásunkat.
Vasárnaponként lementek fa templomaikba hogy a szeretet vallása szerint hallgassák Jézus cselekedeteit.
Az Öreg Õstenük mindannyiukat egyformán szereti.

Az öreg táltos érezte, hogy hívja magához az Öreg Õsten.
Kiválasztotta a Székelyek közül a legrátermettebbet, a legbölcsebbet, a legbátrabbat.

Felvitte a Székelység legmagasabb hegyére, minél közelebb Õstenéhez.
Alattuk a fenyvesek, patakok, rónák, a dolgos magyar népek.
Lábuk õsi földön, fejük az Égben.

Ketten voltak, az Öreg Õstenen kívül senki sem hallotta szavaikat, senki sem láthatta õket.

Az öreg táltos lassú, nehézkes mozdulatokkal kicsomagolta a cserzett bõrbe tekert titokzatos tárgyat. Nem szólt, némán, nyugodtan tette. Egy kardot vett elõ, markolata aranyból, pengéje fényes, mint a Nap. Õsi rovásírás rajta.

- Isten kardja! – kiáltott fel a Székely, ki ismerte a rovásokat.

- Géza fejedelem úr óta õrizzük, sok elõdöm életével fizetett érte, de rejtekhelyét nem árultuk el.

Az öreg Táltos átadta Isten kardját a Székelynek, azzal, hogy minden évben egyszer a magas hegyre vigye fel, ott bontsa ki, tisztogassa meg és csavarja tiszta ruhába, hogy ha pedig az õ ideje is lejár, gondoskodjon új õrzõrõl.

A Székely átvette a kardot, fejet hajtott, és így szólt:

- Esküszöm az élõ Egyistenre, a Napra, a Holdra, a Vizekre, a Szelekre, a Szent Földre, hogy Isten Kardját életem árán is megõrzöm. Földanya ne fogadja be testemet, Vízapa lökjön ki magából, lelkem legyen átkozott, ha esküm megszegem.

Így volt ez évszázadokon át.
A Székely nép azóta sokat szenvedett, de Isten kardjának gondját viselik.
Esküjüket õrzõrõl õrzõre elmondják, pontosan úgy, ahogy azt az elsõ õrzõ székely tette.

Isten kardja ma is ott van náluk, az utolsó Táltos akaratának eleget téve.
Egy székely, ismeretlenül, névtelenül egy évben egyszer eltûnik székelység legmagasabb hegyén, hogy eleget tegyen fogadalmuknak.

Minden õrzõ tudja az utolsó táltos búcsúszavait:
„Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti gyõzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani idõkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, ÖregÕsten parancsa szerint”

„Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti gyõzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani idõkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öreg Isten parancsa szerint”.
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évrõl évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielõbb eljöjjön.



Fohász Atilla Hunok Nagy Királyunkhoz

Ó Atilla,Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tõled nap Kelet és nap Nyugat
Reszkettek tõled mind a nagy birodalmak
Most kellene jönnöd,szólítanálak
Nagy szüksége van a nemzetnek
Fiai földön futóvá váltak !!!!

Múlt században nyögtük
A háborúk vérontását
Nemzetünk szétdarabolását
Elmúlt a nemzet harcokkal tele százada
Még sem lett könnyebb,jött a nyugat hada
Mert bankok hada zúdul most az új korban ránk
Eladták földjeink,gyáraink enyészetté vált,
Úgy jártunk,mint Kõmûves Kelemen
Mit eddig építettünk,eladták,lebontotta idegen Atilla nagy királyunk

Most már csak gyötrelem ifjúságunknak az élet
Amit mi megdolgoztunk idegené lett
Hátát tartja az öregek megrokkant hada
Nem lesz ki öregségükben gyámolítana
Nehéz sorsunkban demokráciát hazudnak
Elveszik kulcsát a nincstelen otthonoknak

Pedig itthon is lehetne élni,összefogni
Megmaradt földjeinket szorgalommal megmunkálni
Pártok száma már több,mint az ember
Mindegyik csak uszít,dolgozni nem megy
Külhonból csak saját népét bántja
Nyugalmat a nemzet,sehol nem találja
Fogy a nemzet,de hogy jut elõre
Jó lenne,ha az ifjúság maradna,ne csak menekülne

Hitünk az még megmaradt,amit ránk hagytak Atilla
Abban bízunk van még hite a magyarnak
Reményünk az halovány,de ha összefogunk
Nem veszünk el,talán elõbbre jutunk
Távozó ifjúságunk,majd csak haza találnak
Mielõtt más országba szolgává válnak
Hit ,remény,szeretet és béke
Ezt kívánom,hogy eljöjjön a nemzetre
Ebben az évben.
Mert megérdemli a magyar nemzet
Kinek oly hõs fiai voltak,mindenki rájuk feltekintett
Talpra álljon,s jobb legyen a sorsa
A nap örömmel térjen e hazán nyugovóra.











Wass Albert: Az utolsó táltos
Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelõtt, ezekben a barlangokban rejtõzködtek Öregisten utolsó hûséges szolgái, és ide menekült üldözõi elõl az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenbõl jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepûrõl.
Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelõ nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tûzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bõrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elõl.
Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság õrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.
– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony õre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérõ, sûrû erdõségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.
A távolság egyre szûkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kõhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözõi, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözõket.
– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdõk felé.
Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének.
Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad.
Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idõk tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De õ csak rázta a fejét. –
Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom.
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bõrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporesõ verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább.
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az elsõ tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdõre. A fák lombja sárgult már. Õsz volt.
Egy asszony hajolt föléje.
– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom?
– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.
– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.
Az asszony szelíden rámosolygott.
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:
– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg õt a magyarok Istene!
– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony.
Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekbõl a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörû, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hûséges szolgáit.
Lassanként szûkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízû patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdõk zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyõ, a székely fenyõ õrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett.
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messzirõl eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk õsi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él.
Mikor a székely fadöntõ kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az õsi szokás. Amikor áldomást ittak, az elsõ loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idõ, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdõlakót, és megkérte, hogy vezesse õt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember elõtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetõre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltõ gonddal a hóna alatt.
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt.
Mikor felértek végre a tetõre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdõk végeláthatatlan zöldje.
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bõrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendõn át féltve õrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az õsi ékírás jelei.
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.
– Isten kardja…! – szakadt föl belõle a szó.
– Géza úr ideje óta õrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elõdeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, õsi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te idõd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelõsségét.
A székely meghajtotta a fejét.
– Esküszöm az élõ Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel õrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérbõl való székely, egyszerû hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidõsebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az elsõ székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos elõtt.
Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltûnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak.
Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az elsõ székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti gyõzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani idõkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évrõl évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielõbb eljöjjön.

Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztrált tagok értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj.

Még nem értékelték
Generálási idő: 1.99 másodperc
2,171,249 egyedi látogató